Egy poros padláson, egy rozoga öreg szekrény mélyén pihent egy pár kopott bőrcipő. Valaha krémesen fehér volt a bőre, orrán és sarkán elegáns varrás díszelgett, s ha szólt a zene, táncra perdült benne a láb – suhogott, pörgött, suhant a kivilágított színpadon. Azóta eltelt sok-sok év, és a cipő már régen nem érezhette a parketta simaságát, sem a zenét, ami belülről megrázza az embert egészen a talpáig.
Már csak emlékeiből élt. Esténként, ha a ház elcsendesedett, a holdfény sápadt sugara végigsimította a padlást, s a cipő ilyenkor előkotorta a múltját: egy forró nyári estén a tulajdonosa könnyed szteppelését, a reflektorok játékát, a tapsvihart, amit a legutolsó piruett után kaptak.
Egy napon azonban léptek zaja törte meg a csendet. Valaki matatott a szekrény ajtaján, csikorogva nyílt, és az egyik cipő rácsodálkozott a világosságra.
– Nézd, mama, milyen kis cipő! – szólt egy éles gyerekhang, kíváncsian ringatva a régi lábbelit tenyerében.
– Az a nagypapád tánccipője lehetett, amikor fiatal volt – felelte az asszony szelíden. – Nézd csak, milyen finom bőrből készült! Régen sokat viselte, mikor táncot oktatott.
A kisfiú ujjai finoman követték a varrások nyomát, leheletnyit megsimogatta a meggyötört orrot, majd felujjongott.
– Levi bácsi tanít a suliban táncolni! Én is fogok! Mama, hazavihetem ezt a cipőt?
– Nem tudom, aranyom, kicsit nagy lesz rád…
– De én csak néha, ha senki se lát, eljátszanám vele, hogy az enyém. Hogy táncolok vele.
A cipő belsejében valami rég elfeledett melegség kezdett mocorogni. Mint amikor a test elsőre mozdul meg hosszú álom után: fájt is, de jó volt. A gyerek haza is vitte, és a cipő hamarosan egy kis szoba sarkába került, egy színes szőnyeg mellé, egy piros autós papucs társaságába.
Nappal, amikor a fiú iskolában volt, a cipő csak magában álmodozott. Ám esténként, amikor a hegyes vállaival, csontos térdével táncolni próbáló kisfiú belebújt, újra életre kelt minden.
– Balra kettő, jobbra kettő… fordulás! – motyogta a fiú komolyan, s a cipő – bár nagy volt lábra – engedte, hogy az apró talpak megmozdítsák.
A szoba parkettáján csusszantak, fordultak, a fiú kacagott, miközben a cipő recsegve-ropogva, de boldogan táncolt vele.
– Te vagy az én szerencsecipőm – súgta a gyerek egy este, mikor álmosan kivette a lábát, és letette az ágy mellé.
A cipő nem tudott válaszolni, de ha tudott volna, ezt mondta volna:
– És te vagy az én második életem.
Így ment ez estéről estére. A cipő már kopottabb volt, mint valaha, de a szíve újra dobogott. Mert táncolt – nem a színpadon, nem a fények közt, de egy gyerek szobájában, örömben, nevetésben, mozdulatban. Mozgott újra, s ez volt minden, amire valaha is vágyott.
Így tanulta meg a cipő: az öröm nem mindig ott van, ahol kerestük. Néha egy kisfiú mezítlábas lépteiben él, aki hisz valami régi szépségben. És abban, hogy minden újra táncra perdülhet.
