Tudjátok-e, hol van a hatalmas burkus-király országa? Keleten a kutyafejű tatárok országával határos, délen a szerecsen népek laknak, északon az Emberevő Törpék birodalmával szomszédos, nyugaton meg éppen az Óperenciás-tenger határolja.
Hanem a burkusok fejedelme, az aztán az igazi hatalmas uralkodó. Ha megéhezik, színarany tányéron hozzák be neki szolgái a finom fokhagymás rostélyost. Ha éppen unatkozna, nem kell neki mást tennie, csak megpödörni csodálatos bajuszát és lám, azonnal jönnek az udvari zenészek és komédiások és elszórakoztatják őt.
No, ilyen hatalmas uralkodó a burkusok királya.
Egy szép napon gondokba merülve, lehorgasztott fejjel ült ez a hatalmas uralkodó színarany trónusán.
– Mi bajod, uram királyom – kérdezték az őszszakállú tanácsadók.
– Hej, ne is kérdezzétek, udvari bölcseim – felelte a király, – csodálatos álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy erdőben járok és ott találok egy csodálatos forrást. Ennek a forrásnak a csobogása szebb volt a legszebb ezüstharang szavánál. És mikor belenéztem a forrás vizébe, ott láttam egy gyönyörű gyöngykagylót százszínben játszani.
A gyönyörű gyöngykagyló belsejéből egy pirosruhás törpe kandikált ki és így szólt: „Menj, amíg a századik fához el nem érsz. Ott találsz egy kis házat, abban lakik a világ legszebb leánya. Az lesz a te feleséged és senki más. De az ajtó előtt egy fehér medve őrködik. Jaj neked, ha kardot rántsz ellene. Símogasd meg a fejét és szólj így:
Buta, kinek nincs jókedve,
Engedj be, te fehér medve!„
Hát a világnak ezt a legszebb leányát akarom én feleségül – fejezte be elbeszélését a burkusok hatalmas királya. – Nem lesz se éjjelem, se nappalom, míg őt meg nem találom! Ez királyi szavam.
Tüstént futárok száguldtak szét az ország minden részébe, hogy rábukkanjanak a csodálatos forrásra és a világ legszebb leányára, akit a hatalmas burkus király feleségül választott.
Hej, de hiábavaló volt minden kutatás. Forrást találtak százat a futárok, de egyik sem csilingelt csobogás közben, egyikben sem lakott vörösruhás törpe.
A hatalmas királyt pedig közben egyre emésztette a bú és a szomorúság. Nem volt se éjjele, se nappala, csak úgy ült színarany trónusán és szomorkodott a világ legszebb leánya után.
Egyszer, amint éppen legnagyobb szomorúságában ül a trónusán, valami lármát hall a kapuk előtt. Kipillant ablakán, hát látja ám, hogy egy fehér medve járkál dörmögve a palota előtt és sápadozva, félve húzódnak tőle félre az emberek.
A király azonnal megnyergeltette legszebb paripáját, nyeregbe pattan és így szólt:
– Hét nap és hét éjjel nem jövök haza, míg a világ legszebb leányát meg nem találom. Ha nyolcadnapra virradóra nem lennék itthon és ez a rózsafa itt vért fog sírni, akkor tudjátok meg, hogy meghaltam.
Sírt-rítt az ország népe és a király elvágtatott a fehér medve után. Árkon-bokron át vágtatott, nemes paripájának szája már erősen tajtékos volt, egész testéről dőlt a verejték. Hét nap és hét éjjel kergette a fehér medvét, míg végül egy nagy erdőbe került, ahol a medve eltűnt szemei elől.
A király leszállt lováról és egy fához kötötte. Erősen megszomjazott a hét nap és hét éjjel óta tartó hajszában. A fák között egy forrás csörgedezett, lehajolt hát a vízhez, hogy igyék belőle. Hallja ám, hogy a forrás egyszerre csilingelni kezd, szebben, mint a legszebb ezüstharang. Látja ám, hogy a forrás vizében egy százszínű gyöngykagyló van és abból egy pirosruhás törpe kukucskál ki.
Egyszerre csak megszólalt a törpe: „Menj a századik fáig, ott találsz egy kis házat, abban lakik a világ legszebb leánya. Az ajtó előtt őrködik a fehér medve. Jaj neked, ha kardot rántsz ellene. Símogasd meg a fejét és szólj így:
Buta, kinek nincs jókedve,
Engedj be, te fehér medve!„
A király meg is fogadta a pirosruhás törpe tanácsát és el is ért a századik fánál a kis házig. A ház kapujában őrködött a félelmetes fehér medve. Mikor a király közelebb lépett, irtózatosan vicsorítani kezdett hosszú fogaival és nagyokat dörmögött.
Más halandóknak bizonyára inába szállt volna a bátorsága. De nem így a királynak.
– Egy életem, egy halálom – gondolta, azután közelebb lépett és megsímogatta a dühös medve fejét. Ekkor így kiáltott:
Buta, kinek nincs jókedve,
Engedj be, te fehér medve!
S a fehér medve nyomban kezes báránnyá szelídült. A király pedig benyitott az ajtón és ott találta a világ legszebb leányát, éppen gyönyörű szőke haját fonta.
– Akarsz-e a feleségem lenni, világ legszebb leánya? – kérdezte a király.
– Akarok, uram királyom – felelte a világ legszebb leánya.
A király pedig lóra ült, nyergébe emelte a világ legszebb leányát és meg sem állt Burkus-ország fővárosáig.
Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, még a fehér medvét is meghívták, jól tele is tömte bendőjét finom lépesmézzel.
Igy volt, vége volt, mese volt.
