Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, Karolina.. Karolina boldogságban és szeretetben élt édesanyjával. Elérkezett Karolina születésnapja. Édesapja bordó színű ceruzát küldött neki. A kislány nagyon örült a ceruzának, ezt szerette a legjobban.
Még a naplóját is ezzel írta, külön tárolta a többitől, bordó színű kicsi tolltartóban. De egy nap valami rossz dolog történt a ceruzával. A kislány naplóírás közben nagyon rányomta és elpattant a hegye. Nagyon fájt a ceruzának és feljajdult:
– Jaj! A hegyem! Elpattant! – jajdult a ceruza.
Karolina elámult a ceruza hangjától, így szólt:
– Te tudsz beszélni? – kérdezte.
– Igen. Mert én beszélő ceruza vagyok. Nagyon fáj, hogy elpattant a hegyem. De mivel ez máskor is megtörtént velem, elmegyek tőled, nem maradok itt tovább. – mondta elkeseredetten.
A kislány nem hitt a ceruzának, lefeküdt aludni. Éjszaka a ceruza kiszökött a nyitott ablakon, világgá ment. Másnap reggel Karolina valami szokatlanul furcsa dolgot vett észre a szobájában. A ceruza nem volt az íróasztalán. El kezdte keresni, mindenhol kereste, még az ágy alatt is, de nem találta sehol. Sírva rohant le anyukájához, aki a konyhában az ebédet főzte.
– Anya! Anya! – Kiabálta síró, hüppögő hangon.
– Neked mi a bajod? Miért sírsz, hüppögsz? Mi történt?- kérdezte.
– Elszökött tőlem a kedvenc ceruzám.
– Azt tanácsolom neked, menj és keresd meg.
A kislány megfogadta édesanyja tanácsát, elindult megkeresni. Vitt magával enni-innivalót. Ahogy ment, mendegélt, meglátta az árokparton a ceruzát, de nem volt egyedül, ezüst színű ceruza társaságában ült az árokparton. Majd megszólalt:
– Kérlek szépen, gyere vissza hozzám! Ígérem vigyázok rád
– De nélküle nem megyek.
Ekkor vette észre a mellette ülő ezüst színű ceruzát.
– Jöhet ő is, számára is van hely az íróasztalon.
A ceruza ennek nagyon megörült, így már hármasban indultak haza. Miután haza értek, Karolina elmesélte anyukájának, hol találta meg a kedvenc ceruzáját, ettől a naptól vigyázott mindkét ceruzára.
