A kert sarkában, egy napsütötte kis veteményesben nőtt-felnőtt Répi, a világ legapróbb, de talán legelszántabb répájának tartott növényke. Testvérkék, barátok, egy kupacnyi zöldség zsúfolódott köré, mindennap sárgarépás meséket mondtak egymásnak, nevetgéltek a locsolóvíz alatt, és délutánonként versenyeztek abban, ki növeszti a legszebb zöld tollakat. Répi ugyan csak éppen kikandikált a földből, de naponta arról álmodozott, hogy egyszer majd ő lesz az, aki mindannyiuk hősévé válik.
– Bárcsak valami igazán fontos feladatot kapnék! – sóhajtozta esténként, amikor a holdfény csendesen végigsimította a levélkék hegyét.
– Te vagy a legkisebb – válaszolta mindig racionálisan a vaskos Burgonya bácsi. – Te csak növögess szépen.
De egy éjszaka minden megváltozott.
Valami motoszkált a kerítés mögött, először csak halkan, aztán egyre zajosabban, mintha valaki csörtetne keresztül borostyánon, túlméretezett kabátjában. A többi zöldség, még a nagy mellényű Padlizsánné is, megdermedt a félelemtől, amikor egy sötét árnyék lendült át a palánkon.
– Ébresztő! Valaki van a kertben! – suttogta rémülten Salátka, a halványzöld levelű gyermeklány.
Minden növény sunyin próbált elbújni a földbe, de Répi nem mozdult. A szíve kalapált, a gyökerei remegtek, de azt gondolta: „Itt az idő.”
Óvatosan kihajolt a levélkéivel, és megpillantott egy szőrös hátú, hosszú bajszú éjszakai vendéget – egy mókust, aki már felfalta a veteményes szinte összes eprek közül hatot, és most gyanúsan a retek felé kúszott nagy bajuszával céltudatosan rezegtetve a levegőt.
Répi tudta, hogy ha most nem tesz semmit, hajnalra a répák következnek.
Nem volt se karja, se lába, de volt egy ötlete.
Egyetlen hang nélkül, a széllel együtt, meglengette apró kis leveleit – finoman, ahogy azt a vadrépa fajták régi vándor meséiben tanítják, ahogy hírt adnak egymásnak a gyökerek alatt.
– Mozgasd a levelet, Zeller Úr! – suttogta. – Halkan, mintha szél járna!
És Zeller Úr mozgott.
Aztán Cékla mama is csatlakozott.
Egy perc alatt a kis kert olyan lett, mint egy holdfényes táncos bálszínpad: minden zöldség és gyökér, még a ráncos öreg Tök is, ringatta magát, mint akit varázsos álom szállt meg.
A mókus megállt. Nézte ezt az ismeretlen mozgást, és szeme kikerekedett.
– Boszorka! – kiáltotta el magát a kis állat. – Ez egy elvarázsolt veteményes!
Azzal visítva hátrafordult és úgy szökellt ki a kerítésen, hogy még egy bajuszszála is ottmaradt az eperágyásban.
Hajnalra a kert újra csendes volt. A többiek óvatosan kibújtak a földből, körülpillantottak, leveleik alatt lapulva még hosszú percekig neszeltek, de a veszély elmúlt.
– Ki indította a mozdulatot? – kérdezte kíváncsian Retek Robi.
Minden szem Répire szegeződött, aki még mindig csendesen hajladozott a hűvös holdfényben.
– Én csak próbáltam segíteni – mondta szerényen.
– Te mentettél meg minket – szólt ünnepélyesen Karfiolka, aki eddig sosem mondott egy szót sem.
Másnap reggel, mikor a Nap a kertek alatt ébredezett, Répi lett a hős. Nem kellett hozzá nagy izom, csak egy kis bátorság és egy jó ötlet.
És onnantól kezdve sosem mondta senki, hogy a legkisebb ne lehetne a legnagyobb.
