A februári reggel olyan csendesen érkezett meg az erdőbe, mintha lábujjhegyen lopakodna a fák között. A hó még itt-ott fehérlett a gyökerek körül, a levegő pedig csípős volt, de már nem harapós, inkább csak emlékeztető: a tél még nem engedett el teljesen. A barlang szája sötéten ásított a domboldalban, előtte pedig az erdő állatai gyűltek össze, szorosan egymás mellett, mintha a közelség melege segíthetne elviselni a várakozás feszültségét.
Ott állt a róka, farkát maga köré csavarva, szeme fürkészőn csillant. Mellette a nyúl toporgott, hosszú füle idegesen rezdült minden apró neszre. A szarvas csendben figyelt, méltóságteljesen, míg a rigó egy alacsony ágon ült, és néha halkan felcsipogott, mintha számolná a perceket.
– Szerinted kijön ma? – suttogta a nyúl a rókának.
– Ha ilyen csend van, biztosan – felelte a róka. – A csend mindig mozgást ígér.
Ekkor a barlang mélyéről tompa nesz hallatszott, mintha egy álmos sóhaj gördült volna végig a köveken. Az állatok lélegzete egyszerre akadt meg. A sötétség lassan megmozdult, és először csak egy barna mancs jelent meg, majd egy bozontos fej. A medvebocs hunyorogva pislogott a halvány reggeli fénybe, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban felébredt-e már.
– Jó reggelt – mormolta álmosan, és nagyot nyújtózott.
A nap ekkor épp a fák mögül próbált utat törni magának. Fénye bizonytalanul szűrődött át az ágak között, hol erősebben, hol gyengébben. Az állatok mind egyszerre fordították tekintetüket a földre, majd vissza a medvebocsra. Vajon meglátja az árnyékát? Vajon mit jelent majd ez mindannyiuknak?
– Nézz le! – súgta izgatottan a rigó.
A medvebocs engedelmesen a lába elé pillantott, majd oldalra billentette a fejét. Az árnyéka ott volt… vagy talán mégsem? A fény játékosan változott, az árnyék hol megnyúlt, hol szinte eltűnt. A bocs összeráncolta az orrát.
– Olyan ez, mint egy félálom – mondta végül. – Nem tudom biztosan.
Az állatok összenéztek. A nyúl idegesen kaparta a havat, a róka elmosolyodott, a szarvas pedig lassan bólintott.
– Talán nem is ez a legfontosabb – szólalt meg halkan. – Itt vagyunk együtt. Vártunk. Figyeltünk egymásra.
A medvebocs ekkor körbenézett. Látta a sok szempárt, a közös lélegzetet, a reggelben összegyűlt türelmet. Mosoly ült ki az arcára.
– Jó volt tudni, hogy nem egyedül ébredtem – mondta. – Akárhogy is lesz az idő, ez a reggel már most melegített.
A nap egy pillanatra erősebben kisütött, az állatok pedig nevetve, beszélgetve indultak vissza a dolgaikhoz. Nem vittek magukkal biztos választ, csak a közös emléket arról, hogy együtt vártak. És ez, azon a csendes februári reggelen, bőven elég volt.
