Volt egyszer egy napfényes völgyben egy régi, girbegurba lugaspajta, melynek falán évszázados szőlőtőkék kapaszkodtak fel szelíd türelemmel. A lugas mélyén, ahol az árnyékok is csak óvatosan járkáltak, élt egy különleges szőlőfürt. A helyiek csak Barátság-szőlőként emlegették, bár senki sem tudta egészen biztosan, mikor vagy hogyan jelent meg ott.
Az idősebbek azt mesélték, hogy a fürt nem közönséges szőlő volt. Minden egyes szeme apró csillagként ragyogott a napfényben, és illata telt volt levendulával, nyáresti tűzropogással, s a gyermeki nevetés finom emlékével.
De a legkülönösebb az volt, hogy ha valaki egyedül szakított le belőle egy szemet, az savanyú lett, és olyan érzés telepedett az ínyére, mintha egy kisharang sercegett volna benne. Ám ha két – vagy még jobb, ha három – ember közösen szakított le és osztott meg egyetlen szemet, akkor az az édesség kavalkádja lett, sőt, a szívükben is mintha kis melegség gyúlt volna, mintha egy régi barátság fonalai kerültek volna újra egymásba.
Egy napon egy különös kisfiú érkezett a völgybe. Árva volt, és Barnabásnak hívták. Lábát alig húzó szandálban koptatta az ösvényeket, egy kicsorbult furulyát lóbált az övén, s igazi barátja nem volt, csak egy félfülű plüssnyúl, Morzsi. Mint minden kíváncsi lélek, hallott a Barátság-szőlőről, s elindult megkeresni.
Mikor megtalálta, a fürt épp ezüstösen derengett, mintha holdfényt ittak volna a szemei. Barnabás óvatosan közelebb lépett, jobb kezét kinyújtotta, de még mielőtt megérinthette volna a legalsó szemet, egy halk hang szólalt meg a lugas külső feléből:
– Nem fog menni egyedül – mondta egy rekedtes, de kedves kislányhang.
Barnabás hátranézett. Egy vörös hajú kislány állt ott, ruhája foltos volt, de a cipőjén csillagok voltak kék filccel rajzolva. Emmának hívták, és a közeli faluból járt aratáskor diót gyűjteni a családjával.
– Miért nem? – kérdezte Barnabás gyanakvóan.
– Mert együtt kell. Azért barátság-szőlő – felelte Emma, s odalépett. – Próbáljuk meg.
Barnabás óvatosan megfogta a fürtöt, Emma pedig ujjával mellé nyúlt. Együtt szakítottak le egy szemet, elfelezték, s ahogy a szájukba vették, mintha ezer napfény sugara táncolt volna végig a nyelvükön.
Csak néztek egymásra csodálkozva, és nevetni kezdtek. Nevetésükben annyi öröm volt, hogy még a lugas levelei is kuncogva rezegtek tőle.
Attól a naptól kezdve minden gyerek, aki esett-kelt a völgy ösvényein, Emmát és Barnabást gyakran látta együtt játszani. Hol labdát rugdostak, hol sárcipót gyúrtak, de hetente egyszer, ugyanabban az órában, amikor a nap keresztülcsorgott a lugas árnyékain, visszatértek a Barátság-szőlőhöz, és mindig hoztak magukkal valakit.
Voltak testvérek, akik aznap először nem civakodtak. Voltak idegenek, akik barátként váltak el. És voltak, akik régi haragot oldottak fel, amikor közösen osztoztak egyetlen szemen.
Ahogy telt az idő, a Barátság-szőlő híre a völgy határán is túljutott. De akármilyen sokan jöttek is, a fürt sosem fogyott el. Új szemek nőtték ki magukat minden este, mikor a hold leskelődve lehelt álmot a lugasra.
S bár nem mind hitték el a varázst, azok, akik osztoztak egy szemen, sohasem felejtették el annak ízét. Mert nem a szőlő volt édes igazán, hanem az, ahogyan megosztották. És a barátság, ami belőle született, volt a valódi varázslat.
Azóta is, ha valaki a völgybe vetődik, s véletlenül rábukkan a lugas mélyén a szőlőfürtre, észre sem veszi, hogy egy apró felirat bújik meg egy levél alatt:
„Egy szem: semmi. Ketten: sok. Hárman: csoda.”
