A város szélén, egy alig járt ösvény végén állt egy régi, kovácsoltvas kapu. A kapu mindig zártnak tűnt, rozsdásnak és gondozatlannak, mégis, ha valaki igazán figyelmesen nézte, észrevehette, hogy apró virágok kapaszkodtak föl rá, mintha valaki titokban öntözné őket. A gyerekek közül kevesen jártak arra, de akik megtették, meséltek róla – hogy a kapun belül valami különleges rejlik.
Lilla és Marci testvérek voltak. Egy nyári délutánon, mikor a nap lemenőben, az árnyékok pedig nyúlósak és barnásak lettek, elindultak felfedezni a környéket. Marcinál egy kulcs volt – régi, csipkés szélű, melyet még dédnagymamájuk fiókjából emeltek ki, mivel a fiók alján egy levélben az állt: „Aki megtalálja e kulcsot, megtalálja a barátság kertjét is. De csak akkor tárul fel, ha szíved nyitva, és szavad tiszta.”
– Nézd! – kiáltott Lilla, mikor a bozótos mögött feltűnt az a bizonyos kovácsoltvas kapu. Marci odasietett, és remegő ujjakkal illesztette be a kulcsot. A zár halk kattanással engedett.
Ahogy beléptek, a madarak egy csapásra trillázni kezdtek. A kert, ami mögötte rejtőzött, olyan volt, mintha egy mese nyitólapjára léptek volna. Virágok mindenütt – ciklámen, rózsa, harangvirág, százszorszép –, és mind olyan élénk színű, mintha maga a nap festette volna őket. A bokrok között apró csillámok lebegtek, s a levegőt méz és levendula illata járta be.
Egy öreg fa alatt kőpad állt. Ott ült egy ősz hajú asszony, akinek szeme szelíden hunyorgott, hangja pedig olyan volt, mint a meleg szél.
– Üdv, gyermekeim – szólt. – Én vagyok Irisz, a kert gondviselője. De ez a kert nem csak a virágokról szól ám. Ez a hely… a barátságról virágzik.
Lilla kérdőn pillantott Marcira, majd vissza az asszonyra.
– A barátságról? Hogy érted?
– Gyertek csak – intett Irisz, majd egy kis tisztásra vezette őket, ahol tíz, még bimbósan zárt virág állt egy körben. – Ezek a virágok azok közül valóak, amelyek csak akkor nyílnak ki, ha őszinte szeretet, figyelmesség és kedvesség öntözi őket. Nem elég víz vagy napfény. A szívből jövő jóakaratra van szükségük.
Lilla csodálkozva nézett körül.
– És hogyan öntözzük őket… pont ezzel?
– Tettekkel – mosolygott Irisz. – Minden szép szó, ölelés, nevetés, egymás meghallgatása egy-egy cseppnyi harmat e virágoknak.
A gyerekek izgatottak lettek. Minden nap visszatértek a kertbe. Volt, hogy Lilla egy zokogó lepkét vigasztalt meg (legalábbis úgy tűnt, hogy sír, amikor a szárnya megtört), máskor Marci osztotta meg az uzsonnáját a kóbor kis süniével, aki egészen a bokrokig követte őket a kert felé. Esténként megbeszélték, ki hogyan figyelt a másikra aznap: Marci például felkeltette Lillát az álom közepén, mert tudta, mennyire fontos neki a hullócsillag-nézés. Lilla pedig elhallgatta a saját történetét, hogy inkább Marcira figyeljen.
Ahogy teltek a napok, a virágok apránként nyílni kezdtek, egyik a másik után. És mikor az utolsó bimbó is feltárta szirmait, Irisz meghatottan nézett rájuk.
– Megtanultátok, amit kellett. A kert most már ismer benneteket – mondta.
Aznap, amikor távoztak, a kapu mögött is virágok kezdtek nőni, egészen hazáig. Az utcán a gyerekek egyre kedvesebbek lettek egymáshoz – átadták a hintát, közösen rajzoltak, odafigyeltek, ha valaki csöndben maradt. Senki sem tudta pontosan, honnan jön ez a változás. De a kert – az a különös, titkos kert – mindig virágokkal hintette be annak a háznak az útját, ahol Lilla és Marci épp egymásra mosolyogtak.
S a barátság virágai azóta is ott nyílnak, ahol a szív igaz, a szó tiszta, s a másikra nyújtott kéz nem vár viszonzást, csak osztozást.
