Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Rókafi és az automobil (Mikszáth Kálmán)

Egy nagy lyúkban, az erdő szélénél lakott Róka koma feleségével, Róka anyóval és három kis gyermekével. Ezek a rókafiúk akkorák voltak csak, mint az öklöm. Szép vörös bundájuk volt nekik, mert hiszen a rókák már így születnek, ezzel a szép bundával.

Ha sütött a nap és a sárga napsugarak átcsillantak az erdő fáinak levelei között, Róka koma kidugta orrát a lyúk bejáratánál, hogy kiszaglássza, nem jár-e puskás vadászember az erdőn.

– Na, gyerekek, tiszta a levegő – mondta ilyenkor Róka koma, – ideje, hogy elmenjünk egy kis friss levegőt szívni már. Bujjatok ki a lyúkból, elmegyünk sétálni.

Úgy is lett. Róka koma kezénfogva vezetgette az erdőben három kisgyermekét, a három vörösbundás Rókafit sétálni. Szépen sütött a nap, az egyik fa törzsén egy harkálymadár kopácsolt csőrével: – kip-kop, kip-kop.

Az egyik ágról csillogó szemmel és folyton mozgó orrocskával leste Róka komáék sétaútját a nagyfülű mókus.

– Hova, hova, Róka koma – szólt le az ágról a kíváncsi szarka.

– Sétálni megyünk – felelte Róka koma apai büszkeséggel, – viszem sétálni fiaimat.

– Csr, csrr – csörögte a szarka gúnyosan, – no, csak vigyázz, hogy ember ne kerüljön a ti utatokba, mert akkor ugyan ellátja majd a bajotokat.

Hanem Róka koma óvatos legény volt, mindig olyan helyen sétáltatta a kis Rókafiakat, ahol ember még véletlenül sem akadhatott útjukba.

Ellátogattak a tüskésbőrű sündisznóhoz, tiszteletüket tették az erdő tudósánál, a bagolynál, mely éjjel-nappal szemüveget visel, beszélgettek a szorgalmas harkállyal. Róka koma a fiait még az Erdő Vénének, a nagy, dörmögő barnamedvének is bemutatta. Az nagyon szívesen fogadta őket, még mézzel is megkínálta a kis Rókafiakat.

Hanem alig tették ki lábukat a mi rókáink Medve apó barlangjából, az megvetően dörmögött utánuk:

– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.

A pletykás szarka rögtön továbbadta Medve-apó mondását és végigcsörögte az erdőn:

– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.

– Papa, mit csörög a szarka? – kérdezte az egyik Rókafi édesapjától. Mert a kis Rókafiak még nem értik a többi állat beszédét.

– Hüm, hüm – ráncolta homlokát Róka-apó, – azt mondja ez az ostoba szarka: miért kajla a róka farka?

Szép lassan mendegélve hazaértek Róka komáék a lakásukba, az erdőszéli mély lyúkba.

– Hát láttatok-e mindent, fiúk? – kérdezte fiaitól Róka apó.

– Mindent láttunk – felelte egyszerre a három Rókafi, – most már csak embert szeretnénk látni.

– Majd eljön annak is az ideje – dörmögte Róka koma, – legyetek csak nagyobbak, majd elmegyünk és megnézzük, hogy lakik az ember.

…Telt-múlt az idő. A kíváncsi Rókafiak kezdtek felcseperedni, szép kis bajuszkájuk nőtt, bundájuk egyre bozontosabb lett. Mindennap megkérdezték édesapjukat:

– Papa, elég nagyok vagyunk már? Megnézhetjük már az embert?

– Még nem – felelte ilyenkor Róka koma. – Majd ha a bajusztok vastagabb lesz, a fogatok hegyesebb lesz és az eszetek is megnőtt.

Hanem a legkisebb Rókafi oldalát csak egyre furta-furdalta a kíváncsiság: – milyen is hát az ember?

Egy hosszú őszi éjszakán, amikor az egész erdő aludt, aludt a harkály, hortyogott a mókus, még a vén barnamedve is álomba hajtotta fejét, a kíváncsi Rókafi nem bírta tovább. Óvatosan kibujt a lyúkból és elindult megnézni az embert.

Ment-mendegélt, az erdőből már régen kiért, a mezőn fütyörészve haladt előre, mikor egy furcsa vidékre ért. Mindenféle nagy épületek álltak itt, fakerítés vette körül őket. A falu volt ez, ahol az ember lakott. Rókafi még sosem látott ilyet, ugyancsak tátva maradt hát a szája.

Egyszerre csak egy pokoli nagy állat rohant előre az úton. Két messzire világító szeme volt, négy kereke és hangosan ordított: töf-töf. Persze, a mi Rókafink nem látott még világéletében automobilt és így nem is tudta, hogy a gyorsan haladó, világítószemű, négykerekű ismeretlen állat semmi más, mint egy automobil.

Megállt az út közepén és elkiáltotta magát:

– Bácsi, maga az ember? Miért világít úgy a szeme? Én még sosem láttam embert.

Hanem a rohanó automobil rá se hederített az út közepén álldogáló Rókafira, egyszerűen félresöpörte őt útjából, töfögött egyet és nagy zakatolva rohant tovább.

A kíváncsi Rókafi hetet bukfencezett, aztán egyenesen az árokba gurult, melyben a hűvös őszben jéghideg víz csörgedezett. Majd belefulladt, alig tudott kikászálódni onnan.

– Hát ez volt az ember – gondolta szomorúan és szörnyű ijedtségben. – Ugyancsak fránya állat. Se szó, se beszéd, csak fél bajszomat lepörkölte, össze-visszaütött és belegurított a vizes árokba, huh!

Lógó orral elindult hazafelé. Odahaza csúfondáros nevetéssel fogadták a többiek, tetejébe édesapja még jól el is nadrágolta. Persze a szarka másnap már tudta az egész históriát és azontúl, ha meglátta Rókafit, csak ezt csörögte gúnyosan:

Hány kereke van az embernek? Töf-töf.

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page