Hol volt, hol nem volt, réges régen volt egy kedves erdő.
Ebben az erdőben élt a róka és a medve, nagy barátságban. Akkoriban a rókák még mind vörösek voltak, a fülük csücskétől a farkuk hegyéig, a medvék kedvenc csemegéje pedig a mazsolás kalács volt.
Történt aztán egyszer, éppen egy kalácssütő napon, hogy a mackó vendégségbe hívta a rókát uzsonnára. Beszélgettek, társalogtak, közben készült a finomság.
Liszt szisszent a tálba, tej loccsant, vaj csurgott hozzá. Gyúrta, gyúrta a medve a finom tésztát, a róka meg csak nézte, nézte, hogy milyen gyorsan, milyen ügyesen jár barátja karja. Nyalogatta előre a szája szélét, éhes gyomra nagyokat kordult.
Mikor aztán a mackó a kamrába fordult egy kis mazsoláért, nem bírt magával és bele is dugta az orrát a tálba, hogy megkóstolja a készülő kalácsot.
De jaj! Éppen akkor ért vissza a medve, mikor belenyalt a tésztába.
– Mit csinálsz, te róka, hé! Ez itt nem a gyorsbüfé! – szólt rá bosszúsan.
– Éppen csak megszagoltam, fölébe se hajoltam! – füllentette a róka gyorsan barátja felé fordulva. Hanem a pofája körül csupa fehér volt már akkor a szőre. Beleragadt a tészta, mikor a nyelvét a tálba dugta. És ahogy zavarában egyet hátra lépett, nagy lompos farkával még a tálat is leverte. Kiborult az egész, le a padlóra. Oda lett a kalács, oda a finom tészta!
Ejj, most már igazán mérges lett ám a medve! Mozdult fenyegetően, hogy elkapja a rókát.
De a róka sem volt rest, szaladt, amerre látott! Aztán lapult volna fűbe, bozótba, de a farka végén a fehér folt minduntalan elárulta. Ahogy a mackó meglátta, már ugrott is utána, árkon, bokron keresztül üldözve.
Futott, futott a róka, ahogy tudott. Nem mert már bújni a zöldbe.
A folyó felé vette az irányt, gondolván, hogy ott majd megfürdik, megszabadul a ragacsos tésztától. Az egyik fa mögött hirtelen ugrással jobbra fordult. A farka meg elreppent balra. A medve bizony kissé lemaradva, a távolból nem látott mást, csak a fehér foltot. Azt követte. Így elkanyarodott ő is a fánál. Csak éppen az ellentétes irányba.
A róka megmenekült, legalább is egy szusszanásnyi időre. A folyóhoz érve menten bele is lógatta farkát a vízbe, de bizony a tészta makacsul ragaszkodott a szőréhez, hiába rázta, mozgatta benne.
Bezzeg a halaknak megtetszett a fickándozó fehér foltocska, mindjárt rá is harapott egy!
– Jajj! – ijedt meg a róka, és farkával együtt kirántotta a partra a halat.
– Ni! Ebből jó uzsonna lesz! Egy jó lakomát még kitesz! – gondolta, és elfelejtve, hogy a medve elől menekül, újra vissza lógatta farkát a vízbe. Majd újra, és újra, egészen addig, amíg vagy öt fényes halat ki nem fogott vele. Éppen a hatodikat húzta ki, mikor a pórul járt medve odaért. Hiszen hamar észrevette ám, hogy rossz irányba tévedt és gyorsan kitalálta, hogy a víznél fog mosakodni a róka.
De mikor meglátta a sok halat, bizony elszállt a haragja. Főleg, amikor vörös barátja bűnbánó arcával, ártatlan nagy gombszemeivel uzsonnára invitálta.
Megosztoztak a halakon szépen. Nem ettek ilyen jót régen!
Azóta, ha hiszed, ha nem, a medve is jobban szereti a halhúst a kalácsnál.
A róka pedig fehér gallérral és fehér folttal a farkán jár-kel az erdőben. Ki tudja, mikor húzza ki újra őt a csávából?
Ha szeretnél egy rókás étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
