A Börzsöny lankáira borult az alkony, és az erdő mélyén, egy gesztenyefa odvában kinyílott két apró, kíváncsi szem. Pötty, a kisbagoly, ébredezett. Tollai még pihe-puhák voltak, apró karmaival tétován kapaszkodott az odú peremébe, és félénken lesett ki a szürkületbe.
– Mama, tényleg ki kell mennünk? – kérdezte cérnavékony hangon.
Anyja, egy bölcs és gyönyörű bagoly, meleg szárnyával finoman körbeölelte.
– Igen, Pötty – válaszolta lágyan. – Az éjszaka a mi világunk. Mikor mások álomba merülnek, mi ébredünk, hogy felfedezzük az erdőt, hallgassuk titkait, s ha úgy adódik, vacsora után nézzük a csillagokat.
– De én… félek – bújt vissza gyorsan az odúba a kis bagoly. – Túl sötét, minden nesz hangosabb, és az árnyak… olyan furcsán mozognak.
Anyja türelmesen hallgatott. Tudta, hogy minden kisbagolyban megbújik ez az aggódás eleinte. Aztán, mint a hajnalhasadás, eltűnik, és már nem is emlékeznek rá.
– Figyelj csak rám, Pötty. Este, mikor minden elcsendesedik, csodák történnek. Hallottál már tücsökzenét? Tapintottál harmatcsepptől hűvös levelet? Láttál ezüst csillagot megvillanni a tó tükrében?
Pötty kíváncsisága egy hajszálnyit megelőzte a félelmét. Óvatosan kinyújtotta a fejét az odúból, majd hirtelen visszabújt.
– Az ott mozgott! – suttogta.
– Az csak a szellő volt – nevetett az anyja. – Nézd csak meg jobban.
A kisbagoly újra kinézett. A lombok hajladoztak, susogtak, egy elkésett denevér suhant el felettük.
Az anyja kirebbent az odúból.
– Gyere! Csak egy kör. Ha nem tetszik, visszajövünk – szólt bátorítóan.
Pötty összeszedte minden lelkerejét, és kis szárnyait csapkodva utána eredt. Az erdő lassan kibomlott előtte. Nem volt már csupán sötét és félelmetes: mélyzöldjei és árnyékai közt izgalmas formák rejtőztek. A levegő megtelt puha neszekkel: a bagolyléptű róka suhant a bokrok közt, a fák kérgén éjjeli bogarak másztak, a távoli pataknál szarka szórakozott levelekkel. Mindegyik hang egy új mese ígérete volt.
Egyszer csak valami megcsillant a fák között.
– Az ott mi? – kérdezte Pötty.
– Csillagfény a vízen – felelte az anyja. – Gyerünk közelebb.
A tónál megálltak. Pötty lélegzete elállt. A víz szinte világított a csillagok tükröződésétől. A nádasban béka kuruttyolt egy régi altatót.
– Ugye nem is olyan ijesztő? – kérdezte csöndesen az anyja.
Pötty pár pillanatig nem válaszolt. Csak figyelte a víztükröt, hallgatta az éjszaka neszeit, és valami melegség gyulladt a mellkasában. Ez a világ más volt, mint amit nappal látott – mélyebb, titokzatosabb, de nem ellenséges.
– Azt hiszem… nekem is tetszik az éjszaka – mondta végül bátortalanul.
Anyja szárnyaival finoman megcirógatta.
– Csodálatos. Mert már látsz – felelte. – És aki már lát az éjszakában, annak nincs mitől félnie benne.
Innentől kezdve Pötty minden estét izgatottan várt. Már nem bújt el az odúban, hanem elsőnek ébredt, hogy szüleit hívja repülni. Tudta, az éjszaka nem üresség, hanem egy lágy takaró alatt meghúzódó mesevilág, amit csak az érthet meg, aki mer oda repülni.
És így vált Pötty, a kisbagoly, az ég sötétjének legboldogabb aprószárnyú lakójává.
