Esti fény derengett az ablakon keresztül, a város álmosan pislogott odakint. A kislány, Lilla, már betakarózva feküdt az ágyában, kezében szorongatva kis, szürke plüssmackóját, Bundit. Ő volt a legjobb barátja, akinek mindent elmesélt: az óvodában történt dolgokat, a titkos kívánságait, és persze a félelmeit is. Bundi bundája egy kicsit már kopott volt, de szemeiben még mindig ott csillogott valami különös fény.
Amikor a ház elcsendesedett, és Lilla lélegzete egyenletessé vált, Bundi életre kelt. Csak akkor mozdult, mikor senki sem figyelt. Lassan kibújt a kislány karjai közül, lerázta magáról a takarót, és nyújtózott egy nagyot, mintha csak most ébredt volna.
– Trrrr! Kezdődik az álomóra – mormogta, majd lecsúszott az ágyról, és odatipegett a kisszekrényhez, ahol egy aprócska ládikó rejtőzött. Kinyitotta, és néhány fénylő, szivárványos porral teleszórt csillagdarabot vett elő belőle. Ezek voltak az álomporok, amelyekkel meg tudta védeni Lilla álmát a kósza árnyaktól és rémisztő gondolatoktól.
Ezen az éjjelen azonban valami más volt. A sarkok sötétje mélyebbnek tűnt, az árnyak hosszabbra nyúltak, és a levegőben csendes zúgás kezdett motoszkálni. Bundi megérezte, hogy valami rossz lapul a háttérben.
– Hohó! Rosszálom közeleg – morogta, miközben a szemei szinte világítani kezdtek a sötétben. A keze ügyében lévő ezüst fénypálcát megragadva körbejárta az ágyat, apró varázsjeleket rajzolva a levegőbe, melyek védelmi körként szolgáltak.
Az első árny meg is jelent: hosszú, kígyószerű alak, ami settenkedve araszolt Lilla párnája felé. Fekete füstből volt, szemei pedig sápadt fényben izzottak. Ő volt Melán, az álomkúszó, aki a legszebb álmokat is riadalommá torzítja.
– Állj meg ott, Melán! – szólt Bundi határozottan, és meglengette a fénypálcát. – Nem engedlek a közelébe.
– Csak egy kis rémálmot hoztam… Talán egy óriáskígyót az óvodában… vagy egy eltűnt anyukát – sziszegte az árny, és közelebb kúszott.
De Bundi nem tágított. A pálcájával egyenesen a sötét alak elé suhintott, mire az álompor szikrázni kezdett a levegőben, s egy pillanatra vakító fény lobbant a szobában. Melán feljajdult.
– Te, kis rongydarab! Egy nap majd nem leszel elég fényes… – motyogta, aztán köddé vált.
Bundi mélyet sóhajtott, körbenézett még egyszer, majd visszamászott Lilla mellé. A kislány mosolygott álmában, talán egy repülő unikornissal álmodott, ahogy a szivárványon vágtat.
– Jó éjt, álomszívem – suttogta Bundi, és engedelmesen újra mozdulatlanná dermedt.
Lilla karjai újra körbezárták Bundit. Már nem is sejtette, hogy éjszakánként kis védelmezője csatázik érte. De minden reggel, mikor felébredt, valahogy mindig biztonságban érezte magát. És titkon talán tudta is: Bundi mindig ott van mellette.
