Bence és Lili a nyár első meleg napján a kert végében pancsoltak, egy régi lavórban, amit már senki sem használt. Anyukájuk egy kis üveg szappanbuborék-fújót bízott rájuk, mondván – Játsszatok, amíg a limonádé behűl.
A gyerekek egymásnak szaladtak a nevetéstől, körülöttük szivárványszínű buborékok táncoltak a levegőben. Egy óvatlan pillanatban Lili fújt egy hatalmasat, és egy különösen nagy, gyöngyházfényű buborék emelkedett a nap felé. Ám ez a buborék nem durrant szét. Egyre csak nőtt, már akkora volt, mint egy biciklikerék, aztán mint egy asztal.
– Nézd csak! – kiáltott fel Bence. – Mozog! Vagy… minket húz fölfelé?
A következő pillanatban a nagy buborék hirtelen kifelé sugárzott, s egy gyengéd szélörvény kapta fel őket. Lili Bence kezét szorította, ahogy egy láthatatlan erő puhán megemelte őket. Felrepültek a háztetők fölé, aztán az utca, a város, majd az egész földi zaj elcsendesedett alantuk. Minden hang halkult, akár egy álomban: a kutyaugatás elsuttogta magát, a gyerekzsivaj sima fodorrá simult.
Amikor földet értek, egy különös, lebegő világba csöppentek. Mindenfelé áttetsző gömbök úsztak a levegőben. A fák levelei nem zöldek voltak, hanem gyöngyházszínben szikráztak, mint apró buborékcsillagok. Az ég almazöld volt, benne lassan hömpölygő aranyló felhőkkel. Még a levegő is másféle volt: lágyabb, könnyebb.
– Hol vagyunk? – kérdezte Lili tágra nyílt szemmel.
Egy magas, áttetsző alak lépett eléjük, mintha ezüstfényből gyúrták volna.
– Üdvözöllek titeket Buborékország kapujában – mondta egy lehelettel, mintha a hangját a szél hordozta volna. – Én vagyok Szellő, a kapuőrző. Csak kevesen találnak ide, s még kevesebben térnek vissza. De ti hívásra érkeztetek.
– Hívásra? – csodálkozott Bence. – Nem is tudtuk, hogy jövünk!
– A nevetésetek hívójel volt. Buborékország csak akkor nyílik meg, amikor valakik tiszta szívből játszanak, és még hisznek a csodában.
Szellő finoman intett a kezével, s előttük egy híd emelkedett ki a semmiből, nem fából, nem kőből – hanem szappanbuborékokból. Apró, szivárványszínű gömbök fonódtak össze, és ringatózva formáltak járható utat.
– Gyertek – suttogta a lény. – Mutatok nektek valamit.
Ahogy átsétáltak, lépteik alig hagytak nyomot a puha hídon. Egy tóhoz értek, amit nem víz, hanem halk zene töltött meg: minden hullám egy-egy dallamot suttogott. A túlparton apró lények játszottak: lebegő, buboréktestű állatok – volt köztük récére hasonlatos, ahogy egy másik egy virágszirmot fújt körbe, míg az lassan hintázott a levegőben.
– Ezek élnek itt? – kérdezte Lili. – Mint egy állatkert?
– Inkább mint egy álom – mosolygott Szellő. – Ők a Hangotlanok. Egy olyan világban élnek, ahol a csendben van az erő. Nálunk minden hang suttog, nehogy megbontsuk a lebegő egyensúlyt.
Bence inkább gyönyörködött, mintsem beszélt volna. De valami nyugtalanítani kezdte.
– Visszatérhetünk valaha?
Szellő lebegve közelebb hajolt.
– Minden, amit láttatok, veletek marad – intett a homlokuk felé. – Amíg megtartjátok a játék örömét, és néha csendben meghalljátok a világ halk suttogását… a kapu mindig ott lesz veletek. De az út vissza vezet.
A gyerekek halkan bólogattak. A buborékvilág lassan halványult, mint a reggeli álom, és amikor legközelebb pislogtak, már a kert fűjében feküdtek, egymás mellett, a lavór még loccsantott egyet zárásképp.
– Ez most tényleg megtörtént? – kérdezte Lili.
– Már hallom is a limonádét a kancsóban – nevetett Bence. – De… most valahogy másképp hallom.
És ezzel mindketten elmosolyodtak, mert tudták: az a különleges szappanbuborék már nem csak a levegőben lebeg – ott volt bennük is.
