A Hold ezüstfénye lágyan csillogott az ablakpárkányon, miközben a kis Bori álmos szemekkel bújt bele a puha paplan alá. A játékmackója, Mázli, szorosan ölelte a karját, mint mindig. Anyukája előrehajolt, és egy puszit nyomott a homlokára.
– Jó éjt, kincsem – suttogta lágyan.
Amint az ajtó halkan becsukódott, Bori megfordult az ágyában, és szinte azonnal belecsúszott az álom világába. Minden este így volt ez, de az ő álmai egészen különlegesek voltak. Ugyanis Bori volt az egyetlen utasa egy különös, varázslatos csónaknak, ami az éjszaka leplében hangtalanul siklott a csillagfényes égen.
A csónak színes uszadékfából készült, és a deszkái között aranyló fény szűrődött át. Kormányán egy sündisznó ült, arany szemüvegben, fején kis kapitányi sapkával.
– Készen állsz az új kalandra, kapitány Bori? – kérdezte incselkedve.
– Készen hát, Sodró – nevetett Bori, és a csónak halkan surrogva megindult az álomtenger felett.
Az első álomsziget, amit elértek, Szivárványréten feküdt – egy hely, ahol a fák lombjai tűzpirosak, az ágak között kristályharangok csilingelnek, és az állatok énekelve köszönnek. Egy szarvas mély hangon így szólt:
– Ó, végre itt vagy, Bori! A patak nem tud énekelni, mert elfelejtette a dalt. Segítenél megtalálni a hangját?
Bori leereszkedett a partra, és a vízbe guggolt. A patak csak csörgedezett szomorúan, dallam nélkül. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és emlékeiben megkereste azt a dalt, amit anyukája énekelt elalvás előtt. A hangja lágy volt, mégis erős, és ahogy dúdolni kezdte, a patak felszíne megremegett, majd pici pezsgő buborékokban és magas, csilingelő csobogásban felelt.
A szarvas könnyes szemekkel hajolt meg.
– Köszönjük, kis kapitány. Emlékeztettél minket arra, hogy a legszebb dallamokat a szívünk mélyéről hallhatjuk.
A következő álomsziget kicsinyke volt, alig nagyobb egy kedves kerti padnál. Mégis valami ragyogott rajta – egy zölden világító levélkupac közepén egy pici lény gubbasztott. Gömbölyű, mint egy bodobács, és úgy remegett, mint a nyárfa levele.
– Bori… – csipogta sírós hangon. – Nem találom a bátorságomat. Elhagytam, amikor el akartam indulni felfedezni az eget.
Bori leguggolt mellé, és halkan kérdezte:
– Hol láttad utoljára?
– A szívemben… de most üresnek érzem.
Bori elmosolyodott, és megszorította a lény apró, zöld mancsát.
– Nézz körül. Most idejöttél, pedig féltél. Ez maga a bátorság. Ott van benned – csak elbújt.
A kis lény pupillája kitágult, zöldes fénye erősebbé vált. Megborzongott, majd megrezdülve felemelkedett, szárnyak nőttek a hátára, mint két pici levélminta, amit a fény áttört. Felröppent, és boldogan kiáltott:
– Ott volt! A bátorságom mindig is ott volt!
Mire Bori visszaugrott Sodró csónakjába, a csillagok már sűrűn ragyogtak az ég dómján. Az álomcsónak lassan sodródott vissza, a szél elcsendesedett, a tenger hullámai puhán ringatták. A kisgyermek szemhéja megrebbent, ahogy a való világ egyre közeledett.
A takaró alatt Mázli mackója puha és meleg volt. Bori elmosolyodott. Tudta, hogy holnap este újra kezdődik az utazás, új álomszigetek, új barátok és új csodák várnak rá.
És odafent, a csillagok között, Sodró kapitány már készítette elő a csónakot – csiszolta a kormánykereket, hajtotta szelíden az illatos szelet, és csak ennyit dünnyögött:
– Álmodj tovább, kis felfedező. A világ még tele van mesékkel.
