Egyszer volt, hol nem volt, hogy volt-e vagy nem, azt már senki sem tudja, oly régen történt. Egy aranyos kis házban élt két kislány, akik testvérek voltak: Liza és Nóra. Annyira gyönyörű lányok voltak, hogy égen és földön sem lehetett náluk szebbet találni.
Amikor elérkezett a tél, csak egy vágyuk volt: hogy leessen a hó. Amerre ők laktak, melegebb éghajlat volt, ezért nagyon ritkán esett a hó.
Az egyik télen nagyon hideg lett. Éjszaka erős fagy volt, és mire a két lány reggel felébredt, hó takarta a tájat. Minden gyönyörű fehér volt: a fák, a bokrok, a kerítés, az utak, a hegyek, sőt még Bodri kutya is, aki már órák óta a hóban hempergett.
Amikor a két lány meglátta, hogy éjszaka mennyi hó esett, tüstént kiugrottak az ágyból és pillanatok alatt felöltöztek. Megfésülködtek, megmosták a fogukat, és már húzták is a jó meleg csizmájukat, a kesztyűjüket, a sapkájukat, a kabátjukat, és még a sálról sem feledkeztek meg.
Amint kiléptek az ajtón, érezték, hogy nagyon csípős hideg van. Ezért még egy jó nagyot kortyoltak abból a teából és ettek pár falatot abból a finom szendvicsből, amit anyukájuk reggelire készített nekik. Nagyon siettek, mert küldetésük volt: hóembert akartak építeni. De nem ám akármilyet, hanem egy tökéletes hóembert!
Szerencsére már kicsit olvadt a hó, ezért nagyon jól tapadt, és könnyű volt hógolyót formálni, hogy azt a hóban gurítva egyre nagyobbá alakítsák. Három hatalmas gombócot készítettek, amelyeket egymásra helyeztek. A legkisebb lett a hóember feje, a közepes nagyságú a teste, a lába helyett egy óriási golyót készítettek. Nem feledkeztek meg a kezéről sem, hiszen két kisebb golyót is formáztak.
A hóember orra egy nagy és formás répából, a szeme, a szája és a gombjai szénből készültek. Kalapja édesanyjuk régi, kopottas fazékja lett, és még egy seprűt is kapott a kezébe. Hogy meg ne fázzon ebben a nagy hidegben a hóember, elővettek egy ezüstösen csillogó, hópehely mintás sálat, és a nyakába terítették.
Már majdnem tökéletes volt a hóember, de valami még hiányzott. Szép volt, szebb is, mint a kedvenc könyvük képein, de akkor sem érezték tökéletesnek.
– Tudom, már! – kiáltott fel Nóra.
Liza is nagyon izgatott lett, és csillogó szemekkel figyelte, mit csinál a testvére.
Nóra beszaladt, és pár perc múlva már meg is jelent egy plüss szívvel. Feltette a hóemberre, pont oda, ahol mi szívünk is dobog. Aztán így szólt:
– Most tökéletes. Hiszen mindig az a leggyönyörűbb, aki igazán szeret.
A környék lakói mind a hóember csodájára jártak, hiszen ennél szebbet még a könyvekben sem láttak. Nóra és Liza pedig este boldogan hajtották álomra a fejüket, hiszen megvalósult az, amire már oly régen vártak.
