A kis Kökényfalva határában, ahol a rét puha gyapjúszőnyegként terült szét a dombok lábánál, a fűszálak között százféle illatú virág bólogatott a nyári szellő ütemére. Minden este, napnyugta után, amikor az ég alját málnaszínű festékkel mázolta be a lemenő nap, egy különös dolog történt a rét felett. Hosszú, szőttes kötélből és selymes fényt sugárzó fából álló híd bukkan elő a földből, s nyújtózik át egyik dombtetőről a másikra, mintha csak maga a Hold hívta volna életre.
A falusi gyerekek ezt a hidat hívták Ringatóhídként, ám csak azok láthatták, akik: tiszta szívűek voltak, és hajlandóak voltak hinni a varázslatban. Minden este, amikor a csillagok első pislákolása megcsillant az égen, a gyerekek kisurrantak ágyikóikból, mezítláb szaladtak ki a rétre, és vigyázva léptek fel a híd kezdetéhez, ahol egy vénséges vén fa, a Szenderítő Tölgy őrködött.
– Jól van, gyerekek – morogta kedvesen a fa, miközben levelei álmos szuszogással zizegtek –, csak szépen, sorjában! Aki fél, az csukja be a szemét, és hunyja le a lelkét is.
Lépésről lépésre haladtak előre, miközben a híd alig észrevehetően ringatózni kezdett, mint egy bölcső, amit láthatatlan kéz lökdös szeretettel. De nemcsak lengett, hanem énekelt is halkan, valami régi, elfeledett dallamot, amit talán csak a rét virágai és a madarak ismertek.
– Hallod ezt, Réka? – súgta egy fiú, Marcell, aki Réka mellett lépkedett az aranyba hajló ködben.
– Mintha a fű susogása és a méhek zümmögése szólt volna egyszerre – suttogta vissza a kislány. Szeme félig lehunyódott, ajkai közt egy halvány mosoly suhant.
A hídra lépve nem éreztek többé időt, sem hideget, sem meleget. A szél puha leheletként cirógatta arcukat, a csillagok pedig közelebb hajoltak, mint bármikor máskor. Egyenként, nesztelenül, a gyerekeknek lelassultak a lépteik, mígnem mindannyian, egytől egyig, elnyomta őket az álom.
Amint álomba merültek, lábuk alatt a ringatóhíd apró felhőkké változott, és tovább vitte őket hangtalanul, mint az anyák szelíd karja. Mikor a túloldalra értek, egy tarka réten, tele álomlényekkel – beszélő pillangókkal, nevető harangvirágokkal és táncoló árnyakkal –, a híd eltűnt a hajnal előtti sápadt fényben, mint egy visszahúzódó sóhaj.
Odaát egy kupolás, mohaszőnyeges tisztás várt rájuk, ahol a lombok között derengő fény ringatta tovább a gyerekeket. Ami pedig különösen furcsa volt: reggelre mindig az ágyukban ébredtek, olyan friss arccal, mintha egész éjjel forrásvízben fürödtek volna.
A felnőttek csak mosolyogtak rajta.
– Bizonyára álmodták – mondták. – Vagy csak a nyár kúszott be a fejükbe.
De a gyerekek tudták, hogy nem így van. És másnap alkonyatkor megint mezítláb szaladtak a rétre, hogy újra végigmenjenek a Ringatóhídon – amely mindig ott várt, pontosan akkor, amikor a világ már majdnem álmodni kezdett.
