Magasan, a Fenyvesek Hegyláncának küszöbén, ahol az ég alját már ezüstösen szövi a csillagfény és csak a baglyok szállnak hangtalanul, ott, egy eldugott tisztáson rejtőzött az a különleges virág, amit az emberek holdvirágnak neveztek. Mert ez a virág nem hajolt meg a nap sugarai előtt, nem tárta ki szirmait a reggelnek, csakis éjfélkor nyílt ki, mikor a hold éppen fényudvarral ölelte körül a világot. És a holdvirág nem volt akármilyen növény: mesélt annak, aki elég kíváncsi és elég csendes volt, hogy meghallja.
Egy nap – pontosabban egy alkonyatkor – egy Karola nevű kislány, aki a nagymamájával élt az erdő szélén egy piros cserepes, mohával befuttatott házikóban, elhatározta, hogy megtalálja a holdvirágot. Nem mintha valaki elmondta volna neki, hol keresse – de a nagymamája egy régi történetet mesélt róla, s Karola szívében valami megmozdult. Olyan volt ez a történet, mint mikor egy mély víz alján gyöngy csillan, csak akkor látszik, ha épp jókor nézed.
– Nagymama, tényleg létezik? – kérdezte Karola, miközben esténként a kályha melegénél a gőzölgő bodzalét kortyolta.
– Azt mondják, csak azok találják meg, akik nem keresik – hunyorgott a nagymama huncutul. – De te különleges kislány vagy, talán egyszer utadba akad.
Karola azon az estén nem tudott elaludni. Ahogy a hold felkúszott az ég peremére, ő nesztelenül kicsusszant az ágyából, vállára vetette kendőjét, és kilépett az éjszakába. A fák susogva köszöntötték, mintha tudták volna, hová tart, s a tücskök muzsikája lágy szőnyegként kísérte léptét.
Hosszú vándorlás után, mikor már a lába zsibbadt, s úgy tűnt, az erdő sem akar továbblendülni, egy sziklákkal övezett tisztásra bukkant, ahol a moha sűrű és puha volt, akár egy ódon fotel párnája. Ott, a tisztás közepén állt a holdvirág. Egyetlen szál, törékeny szirmokkal, melyek úgy ragyogtak, mintha apró csillagokat szőtt volna közéjük az éjszaka.
Karola leült mellé – nem szólt, csak nézte. A virág lassan kezdett kibomlani, és ahogy a szirmok kitárultak, halk, susogó hang töltötte meg a tisztást.
– Üdvözöllek, Karola – szólt a virág, s hangja olyan volt, mintha ezüstkristály csilingelne. – Tudod-e, miért jöttél?
– Mesélj nekem – suttogta Karola.
A holdvirág nem szólt újra, csak képeket hívott elő. A szél táncolni kezdett a fák között, s a tisztás közepére vetített történeteket: volt ott egy kisfiú, aki megmentette az erdőt a sohasem-virradó éjszaka bűbájától, egy szarvas, akinek agancsai között apró csillagképek lobogtak, s egy tó, amelyben az elfelejtett emlékeket őrizte a víz mélye.
Karola csak nézett, s minden mozzanat lelkének titkos zugait világította meg. Érezte, hogy ezek a történetek nem csak mesék – valami többek, valami mélyebb. Talán régi, elfeledett igazságok, vagy a világ békéjének apró szilánkjai.
Ahogy a hajnal pirkadni kezdett, a holdvirág lassan becsukta szirmait, s a hangja ismét megszólalt:
– Most már tudod, miért jöttél. A mesék benned élnek tovább.
Karola csendesen felállt, megköszönte a virágnak, és visszafelé indult. Az erdő ugyanaz volt, mégis más: tudta, hogy bármikor újra eljuthat oda, csak elég mélyen kell hallgatnia.
A nagymama reggel, amikor Karolára talált, ahogy az ágyában mélyen alszik, csak mosolygott. Hajába egy apró, ezüstös szirmú virágszál tapadt.
– Megtalálta – suttogta, majd újra nekilátott bodzalét főzni. Mert bizony, aki egyszer hallotta a holdvirág meséjét, többé már nem lesz egészen ugyanaz.
