Volt a világon egy szegény ember: Ravasz Jancsi volt a neve. Azért hívták Ravasz Jancsinak, mert mindig ravaszságon járt az esze. Azt mondja egyszer a felesége Jancsinak:
– Jobb volna, ha dolgoznál, s nem mindig huncutságon járna az eszed!
No, az igaz, hogy olyan szegények is voltak, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem.
Volt Jancsinak egy rozsdás puskája, a vállára veti, s kimegy az erdőbe vadászni. Amint megy, mendegél az erdőben, meglát egy nyulat, ráfogja a puskát, célozza, de a nyúl megszólal:
– Ne lőj meg, te szegény ember, mert én anélkül is a tied leszek, veled megyek, s tégy velem, amit akarsz.
Jól van, Jancsi nem is lövi meg a nyulat. Hazaviszi, s mondja a feleségének:
– No, feleség, hoztam egy nyulat, ne búsulj. Most már jól élünk, amíg ebben tart.
– Azám – mondja az asszony -, nyúl van, de kenyér nincs. Jobb volna, ha bevinnéd a városba, s ott eladnád, s az árából aztán vennénk egyet s mást, ami kell.
Bemegy Jancsi a városba, kiül a piacra, s hát egyszer jő három ember, akik testvérek voltak, s Jancsit jól ismerték. Kérdik tőle:
– Mit árulsz, Jancsi?
– Én sürgönyözőt (táviratozó – a szerk.) – mondja Jancsi.
– Hát az mi, te? – kérdik az emberek.
– Az a’, hogy a levelet csak a hátára kell ragasztani, s úgy elsürgönyözi, mint a telegráf (telefon – a szerk.).
– Hogy adod?
– Odaadom háromszáz pengő forintért.
Az emberek bizony nem sokáig gondolkoztak, lefizetik Jancsinak a háromszáz pengő forintot. Jancsi nagy vígan hazamegy a pénzzel, emezek meg mindjárt levelet írnak, hogy kipróbálják a nyulat. A levelet ráragasztják a hátára, aztán egy pokróccal még meglegyingetik, hogy jobban szaladjon.
No, a nyúl el is szaladt. De úgy elszaladt, hogy vissza sem jött többet.
Másnap Jancsi kimegy megint az erdőbe, meglát egy farkast, reá céloz, de a farkas is megszólal:
– Ne lőj meg, Te szegény ember, mert én anélkül is veled megyek.
Hazaviszi Jancsi a farkast, de meg sem állapodott vele otthon, vitte ezt is a vásárra. Ahogy kitelepedett a piacra, jön a három ember nagy haraggal, s mondják neki:
– No, Jancsi, megcsaltál! A sürgönyözőt elküldöttük, de nem jött vissza.
– Hát az hogy lehet? – kérdezte Jancsi. – Mit csináltak neki?
– Nem csináltunk mi egyebet, csak pokróccal egy kicsit meglegyingettük, hogy jobban szaladjon.
– Jaj, úgy nem csuda – mondotta Jancsi. – Minek ijesztették meg a pokróccal, amiatt nem jő vissza!
Összenéztek az emberek, s mondták:
– A’ bizony, igaza lehet Jancsinak.
– Hát most mit árulsz? – kérdezte az öregebb testvér.
– Én juhszaporítót – mondotta Jancsi.
– Mit árulsz, te?
– Mondom, hogy juhszaporítót!
– Hát ez hogy szaporítja a juhokat?
– Az úgy, hogy este csak eresszék be a juhok közé az akolba, s reggelre annyi juh lesz, hogy be sem tudnak menni az ajtón.
– Ejnye be jó – mondják a testvérek -, ezt vegyük meg!
Mindjárt le is fizetnek érte háromszáz pengő forintot, hazaviszik a farkast, beeresztik az akolba a juhok közé, s rázárják az ajtót, hogy ki ne szaladhasson.
Megy reggel az ember az akolhoz, akarja kinyitni az ajtót, ím, nem tudja nyitni. Bekukucskál az ablakon, s hát ott fekszik mind a juha az ajtó előtt. A farkas mindeniknek kiharapta a nyakát.
Jön a középső testvére a bátyjához, s kérdi:
– No, bátya, megszaporodtak-e a juhok?
– Ezek meg, öcsém, annyian vannak, hogy az ajtót sem tudom benyitni, csak vigyed a juhszaporítót, hadd szaporodjék a tied is.
Elviszi a középső testvér a farkast, ő is beereszti a juhok közé, s éppen úgy járt, mint a bátyja.
Jő reggel az öccse, a legfiatalabb.
– Megszaporodtak-e a juhok, bátya?
– Meg, öcsém, meg, csak vigyed a szaporítót, hadd szaporodjanak a te juhaid is.
Elviszi az ember a farkast, beereszti a juhok közé, s reggelre csakugyan megszaporodtak az ő juhai is, ott feküdtek mind egy rakásban az ajtó előtt: valamennyit megölte a farkas.
– „No, ezek jól megszaporodának!” – mondja magában az ember, s megy a középső bátyjához, hadd lássa, csakugyan azok is úgy szaporodtak-e meg, mint az ő juhai.
Hát azok is bizony éppen úgy szaporodtak meg. Mennek a legöregebb bátyjukhoz, s reá támadnak, hogy minek vitette el a farkast velük, ha tudta, hogy megöli a juhokat.
– Hát, gondoltam magamban, együtt vettük s együtt károsodjunk.
– Igaza van a bátyánknak – mondották a félkegyelmű emberek, hanem egyszeriben elhatározták, hogy mennek, s ott ütik agyon Ravasz Jancsit, ahol találják. Bemennek a városba, s hát ott ácsorog Jancsi a piacon, egy nagy bot a kezében. Reá támadnak:
– No, megállj, te istentelen! Miféle juhszaporítót adtál te nekünk?! Amennyi juhunk volt, mind megölte.
– Hát az hogy lehet? – kérdezte Jancsi. – Bizonyosan bezárták az ajtót utána.
– Be hát, hogyne zártuk volna!
– Jaj, úgy nem csuda! Nyitva kellett volna hagyni az ajtót.
Összenéznek az emberek, s mondják:
– A’ bizony, igaza lehet Jancsinak, nem kellett volna az ajtót bezárni.
– Hát most mit árulsz, Jancsi? – kérdezte az öregebbik.
– Nem árulok én egyebet, csak ezt a botocskát.
– No, az ugyan nem sok – mondották az emberek -, ezt tőled senki meg nem veszi.
– Dehogynem, csak tudják meg, hogy mire jó, megveszik drága pénzen.
– Ugyan, mire lehet jó?
– Ez arra jó, hogy akinek vén felesége van, bújtassa be a kemencébe, s mikor mászik kifelé, koppintsa jól fejbe, s mindjárt megfiatalodik.
– Ejnye de jó! – mondották az emberek. – A mi feleségeink is vének, jó volna, ha megfiatalodnának.
Egyszeriben megalkusznak, megveszik a botot háromszáz pengő forintért, s elhatározták, hogy először is a legöregebb testvér próbálja ki. Annak volt legvénebb felesége.
– No, feleség – mondotta nagy örömmel -, hoztam fiatalítót, bújj a kemencébe.
De bezzeg az asszony kapott rajta. Bebújik a kemencébe, ott ül egy kicsit, aztán mondja az ura: no, most bújj ki! Ahogy kidugta a fejét a kemence száján, jól nekihuzakodik az ember, s úgy fejbe vágja a feleségét, hogy egyszeriben megfiatalodott: vihették a temetőbe.
Éppen így járt a másik két ember is. No de most már csakugyan elhatározták, hogy elpusztítják Ravasz Jancsit, mert különben még őket is kipusztítja a világból. Hanem Ravasz Jancsi megérezte a sáfrány illatját, s nagy hirtelenséggel koporsót csinált, abba belefeküdt, a fedelét reá is szegeztette a feleségével, de hagyott rajta egy nagy lyukat, hogy meg ne fulladjon.
Jőnek a félkegyelmű emberek, de már az útra kihallatszott az asszonynak a sírása, a jajgatása. Bemennek a házba, kérdik az asszonyt:
– Hát kend miért sír, néne?
– Jaj, hogyne sírnék! Nem látják-e kendtek, koporsóban fekszik a lelkem, jámbor uram?!
– Bizony kár volt érte – mondották az emberek -, jó ember volt.
Azzal szépen elmentek, s akkor aztán, hopp! Ravasz Jancsi felütötte a koporsó fedelét, kiugrott a szoba közepére, nagyot kacagott, s még máig is él s huncutkodik, ha azóta igazán meg nem halt.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 3. kötet)
