Mátyás mellett élt a legmegbízhatóbb belső embere, aki nélkül a király soha nem ment messzire. Egyszer, valami rossz italú víztől Mátyás bizalmasa olyan kólikát (hascsikarást – a szerk.) kapott, csak halt meg.
A földön fetrengve sanyargott. Utolja felé már a szemét sem tudta fölnyitni, a kaszás is ott haptákolt a háta mögött, amikor a szomorú hírt hallva egy kuruzsló jelentkezett, hogy á tudja a gyógyírt.
Az ország legboldogabb emberének az ingét hozzák, adják rá, életben marad. A király kíséretének száz lovasa ezerfelé szaladt a boldog ember inge után. Fölhajtottak ungot, berket (mindenféle helyet – a szerk.), boldog embert nem találtak, olyat se, aki annak hazudta volna magát.
Nagy orracsüngesztve hazafelé tartott a boldogemberinge-kereső küldöttség, amikor a szegedi kopárosokon át Buda felé ballagva hallják ám, hogy szépséges tilinkószó (fából faragott, magas hangú síp, furulya – a szerk.) bukdácsol fülükhöz a homokbuckák ballangóival versengve. A király küldöttsége csakis okosokból verbuválódik.
Azt gondolták, aki pikuláz (fuvolához hasonlít fúvós hangszer – a szerk.), az jókedvű, aki jókedvű, az a boldog. Odamennek, hát egy juhászlegény fújja a pikuláját. Kérdik tőle, boldog-e.
A bojtár (állatokat őrző fiú – a szerk.) teketória nélkül válaszol:
– Az vagyok tetőtől talpig!
– Mi teszi a boldogságodat?
– Szépen süt a nap, jókor járnak az esők, jó harapó mezők terülköznek, gyarapodnak a juhok, vastagszik bundájuk, bőven adják a tejet.
A király futárai térdenállva kérték a boldog juhászlegény ingét, zacskószám kínálva érte a számolatlan aranyakat. Akkor a bojtár kigombolta mellén a kopottas szűrdolmányt, ami alól teste puszta bőre fehérlett elő. Így halálozott el a király legjobb embere, a boldog ember inge híján.