Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.
Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriomba, s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges kis leányka.
Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette ezt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát. Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.
Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de még Gyöngyikének is a vadászlegény. Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.
– Hej, fiam – mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted Isten hírével.
Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének sem volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a keze hátára röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:
– Hej, Istenem, Istenem, még ennek a hitvány bogárkának is aranyos a teste!
Megszólal a bogár:
– Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Majd hozok én neked.
Majd megszakadt a legénynek a szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.
– Jól van, jól – mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.
A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat: minden rúd egy mázsa volt.
Szépen a patak partjára vitték, s a patakba bele hengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát. A szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak.
Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fűnek a levét a patakba csöppenti, attól a tíz arany rúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.
Fölébred reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, s hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:
– Hogy mertétek az én aranyomat ellopni?!
Megszólal a hal:
– Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.
Mit volt mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat: visszament nagy búsan a boszorkányhoz, s mondta:
– Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.
A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:
– Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s idehozod, neked adom Gyöngyikét.
Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.
– Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette – mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.
Egyszeriben szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt lefelé. Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn, hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:
– Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet!
Egyebet, egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény.
Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott.
Mire felébredett, híre-pora sem volt a gyöngynek: kivette kebléből a boszorkány. Hej, uramteremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon. Megy, mendegél az erdőn s hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki elébb a jó tanácsot adta.
– Búsulsz, ugye, vadászlegény?
– Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.
– Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne évelődj a gyöngy miatt, hanem fuss, amint a lábad elbírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem édesanyja, s éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s a vérével magukat megfiatalítsák.
Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át, s hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta.
Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, megesküdtek, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 3. kötet)
