Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember; volt annak három fia.
Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legidősebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz; megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal.
A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagyúr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, s mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, de egy se tudott olyant mondani, amit a király el ne hitt volna.
Bemegy hát Péter a királyhoz, s köszön neki:
– Jónapot adjon isten, király uram!
– Adjon isten neked is, fiam! Hát mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van, fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.
– Elhiszem, fiam – mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Azt is elhiszem.
– Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
– Elhiszem.
– Egyszer azt mondja az apánk: „Fiaim! Hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.”
– Elhiszem.
– Mi aztán kihordtuk a trágyát három hét alatt két kocsin.
– Elhiszem.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
– Elhiszem.
– Mikor már ez is megvolt, hazamentem, és megmondtam az apámnak.
– Elhiszem.
– Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
– Elhiszem.
– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük, mint az abroszt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
– Elhiszem.
– Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal.
– Elhiszem.
– A fűmagból olyan sűrű erdő nőtt, hogy ki látott olyant, ki nem!
– Elhiszem.
– Az apám sajnálta kivágatni azokat a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
– Elhiszem.
– Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!…
– Hazudsz! Akaszt… – Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása, rögtön papot hívatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom! Volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
Gallér híján köpönyeg,
hazudtam, mert volt kinek!
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
