Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve; csak akkor nézett fel ijedten, mikor a medve köszönt:
– Jó reggelt, farkas koma.
– Adjon isten, medve koma – fogadta búsan a farkas.
– Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
– Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa vér!
– Az ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
– Dehogy azzal; dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
– Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? No, nekem a fél fogamra sem volna elég.
Mondta a farkas:
– Ne bízd el magad, medve koma. Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb állat a világon. Én tudom, mert én próbáltam.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akadna egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
– Már én mégiscsak azt mondom – erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember.
– Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
– Szeretném látni!
– Azt ugyan megláthatod!
Fogta erre a medve, kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
– Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.
– Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
– Hiszen ne hagyja, úgy is összeszaggatom.
– Nem hiszem, komám.
– Nem-e? Fogadjunk!
– Itt a kezem, nem disznóláb!
– Itt a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek.
Kérdi a medve:
– Ember-e ez, farkas koma?
– Nem.
– Hát mi?
– Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.
– Hát ez ember-e?
– Nem.
– Mi hát, ha nem ember?
– Ez csak volt ember – mondta a farkas.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jő egy huszár a lován.
– Hát ez mi? Ez csak ember?
– Ez már ember! – mondotta a farkas.
A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.
– Ejnye, aki áldója van! – rikkantott a huszár. – Félre az utamból! Király katonája vagyok!
A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s – piff puff! – kétszer a medvére lőtt.
Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg, el se mozdult a helyéből, csak egy kicsit megrázta a bundáját.
– Hiszen megállj – rikkantott a huszár -, majd megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját, s rácsapott jó éles kardjával.
A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel, ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjáig nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állt, s kimozdult a barlangjából.
Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg hogy a farkassal.
– No, komám – mondta a farkas -, megnyertem a fogadást!
– Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
– No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
– Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No hiszen, ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni – már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
