Hallottátok-e hírét Kolcvárnak? A szép Hátszeg völgyében, magas hegy tetején tündökölt ez a vár. Messze földön nem volt szebb ennél. A Kendeffy családé volt ez a vár, s abban az időben, mikor az a szörnyű tatárjárás volt, egyedül lakott e várban Kendeffy Ilona.
Egyedül, mert az apja, a testvérei s a jegybéli mátkája mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, várta szegény Kendeffy Ilona, mikor jönnek vissza, de hiába várta. Egyszer csak halála hírét hozták az apjának, halála hírét a bátyjainak, de a mátkájáról még hír sem jött, él-e, hal-e, elhurcolták- e magukkal a tatárok, vagy nem: senki lélek nem tudta azt.
Telt-múlt az idő. A tatárok már rég visszamentek a hazájukba, s Kendeffy Ilona mátkája még mindig nem tért vissza. Egy este Kendeffy Ilona kint üldögélt a vár erkélyén, s amint ott ült, elnyomta az álom. Csodálatos álma volt. Előtte állott a jegybéli mátkája, s mondta neki:
– Ha azt akarod, hogy a tied legyek, annyi aranyad legyen, amennyi odáig ér, ahol én most sínylek szomorú rabságban.
Felébred Ilona, gondolkozik az álmon, s felsóhajt:
– Istenem, Istenem, vajon mit jelenthet ez az álom?! Ha rabságban van a mátkám, csak nagy Tatárországban lehet rabságban, s kinek van annyi aranya, hogy odáig érjen?
Másnap este megint kiült az erkélyre. A csendes esti szellő álmot hozott a szemére. Mostan egy angyal jelent meg előtte. Mondta neki az angyal:
– Ne búsulj, Kendeffy Ilona. Vedd elé a guzsalyodat, fonj éjjel-nappal, s majd meglátod, annyi aranyad lesz, hogy éppen nagy Tatárországig ér, ahol sínylik a te mátkád szomorú rabságban.
Fölébred Ilona, gondolkozik, tűnődik az álmán, s felsóhajt:
– Istenem, Istenem, nem értem, hogy lehet! Hiszen ha ítélet napjáig fonok, akkor sem szerezhetek annyi aranyat, hogy elérjen nagy Tatárországig.
De hiába gondolta ezt, nem volt többet nyugodalma, elővette a guzsalyát, kiült este az erkélyre, pörgette az orsót, s szép csendesen eregette a fonalat. S hát uramteremtőm, mi történt?
A fonál, mit eregetett, mind színarannyá változott, s amint eregette, szépen, csöndesen szállott az aranyfonál tovább nagy Tatárország felé, s nem telt belé egy hét, az aranyfonál elért nagy Tatárországba, nagy Tatárországban tömlöc ajtajába, tömlöc ajtaja kinyílt, s ím egy este, mikor Ilona ott ült az erkélyen, és fonogatott szép csöndesen, ott áll előtte jegybéli mátkája…
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)
