Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egy agárkutya egy gazdánál. Annak az agárkutyának pedig nem volt háza.
Elérkezett a téli idő, összekucorodott az agárkutya, csak ekkora kicsi, kurta lett belőle (mutatja). Csak úgy reszketett, kocogott minden foga. Azt gondolta magában:
„Ha én egyszer megérem a nyarat, akkor én csinálok magamnak egy kis házikót, mert ni csak, mekkora házikó kell, milyen rövid vagyok!”
Eljött a tél után a nyár. Mikor kimelegedett az idő, az agárkutya is lefeküdt a melegre. Kinyújtózott jól, s három, négy, öt – olyan hosszú lett belőle, mint télen volt. Végignézett magán, s kezdte mondogatni:
– Ekkora házat ki tud csinálni? Nem is fogok neki, hogy ekkora házat csináljak, mert úgysem tudom bevégezni.
S eltöltötte a nyarat járkálva jobbra-balra. De hamarosan eljött a másik tél. Mikor eljöttek azok a nagy hidegek, akkor megint összekucorodott, úgy, mint tavaly, s megint kezdte mondogatni magában:
– Ejnye, milyen könnyelmű voltam, ni, milyen kicsi házban elférnék én most. De nem baj, mert élek én még egy darabig, s csinálok én magamnak házat. De különben nem töröm a fejemet tovább, végét hagyom mindennek, hiszen mikor eljön a nyár, akkor megint kinyújtózom, s megint restellek nekifogni a házépítésnek.
S így fázódott az agárkutya örökké, s ma is így fázódik, sohase csinál magának házat. Csak úgy éldegél lassan, ahogy lehet.
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
