Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

A zarándok és az Isten angyala (magyar népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Oszd meg ezt a mesét!

Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta kicsi szolgájával a rétre, hogy legeltesse ott. De meghagyta, hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjukat.

Amint a kis legény a bárányok mellett furulyázgatott, arra jött egy hetyke legényke s addig kötekedett a kis juhászbojtárral, hogy ez botjával úgy fejbe teremtette, hogy a kötekedő legény nyomban szörnyet halt.

Megijedt a kis bojtár, széttekintett, hogy nem látta-e valaki, aztán egy árokba temette a holttestet. Mikor este hazament a bárányokkal, hiányzott egy közülük.

A gazdag ember a fiát elküldötte a kis juhászbojtárral, hogy keressék meg az elveszett bárányt. De mikor semmiképpen a nyomára nem akadtak, rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte botjával, hogy még egy jajszót sem kiálthatott, szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: Úgysem lát senki az ég alatt, eltemetem egy árokba. El is temette éppen abba az árokba, hol a másik legényke feküdt.

Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok. De mivel a fiú apja gazdag ember volt, nem mert törvényre menni. Gondolta, hogy úgyis hiábavalóság, a gazdag ember kipörli az életből. Imádságra adta hát magát s három egész esztendőn át folyvást azért imádkozott, hogy az Úristen alázza meg a gazdag embert, hogy ő aztán félelem nélkül jelenthesse fel.

De az Isten nem hallgatta meg a zarándok imádságát; a gazdag ember még gazdagabb lett három esztendő lefolyásában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy ő bizony többé egy szót sem imádkozik hiába, hanem világi életet él ezután. Miért imádkozzék ő többet, mikor az Isten a gonoszokat áldja meg s az Istenes emberről megfeledkezik?!

Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már hetedhét országon s egy emberre talált, aki egy nagy tűz mellett heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé s ott elbeszélte, hogy mily járatban van.

Azt mondja a másik ember:

– Én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak boldogulását, a jók sanyarú életét, eltökéltem magam, hogy többé nem kegyeskedem, hanem élek, ahogy Isten más teremtése.

Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten. Estére beértek egy faluba s a legelső jobb külsejű háznál szállást kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlenegy fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! – és még vacsorára is meghívta vendégeit. Azután ágyat vetettek nekik s egymásnak nyugalmas jóéjtszakát kívánva, lefeküdtek, elaludtak.

Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok útitársa s egy késsel elvágta a gyermek nyakát. Azzal felkeltette a zarándokot és szép suttyomban tovább utaztak.

Másnap estére más faluba értek, s ott is találtak egy jószívű gazdára. Ez nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát és bort, annyit, amennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép ezüst-pohara s vendégeit mind abból kínálgatta.

Biztatta, csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból iszik s más poharat még a szájához sem venne. Lenyugodtak a jó boros vacsora után. De a zarándok társa csak azt várta, hogy a gazda hortyogni kezdjen. Leakasztotta az ezüst-poharat a szegről, azzal keltette a zarándokot, hogy tovább egy házzal!

Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, míg egyszer egy faluban rájuk esteledett. Hát egyszer csak olyan esős idő támadt, olyan sötétség kerekedett, hogy fejszét lehetett volna akasztani rája. Bekérezkednek egy házhoz. De a gazda kikiáltott: A szomszéd jobb ember, mint én! Mennek a szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta.

Rendre fogták a házakat, de mindenütt kifizették, hogy: A szomszéd jobb ember, mint én! A legutolsó házban azonban addig kunyoráltak, hogy a gazda, egy vén ember, beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznópajtába.

A vén gazda gondolta magában, hogy azok a gonosz, mérges disznók még darabokra szaggatják a két embert, s legalább másnap nem kell nekik kukoricát adatni. A disznók nem bántották a vándorokat és ezek csendesen aludtak reggelig. A zarándok társa ekkor megköszönte a szállást s a vén gazdának ajándékozta az ezüst-poharat jószívűségeért.

Mentek tovább s útközben egy olyan keskeny pallóhoz értek, amelyen egyszerre csak egy ember mehetett által. Azt mondja a zarándok:

– Üljünk le ide, mert látod-e, éppen most lépett egy ember a pallóra, várjuk meg, míg általjő.

A társa azonban nem hallgatott rá. Szembe ment az emberrel, s mikor ez szerencsés jónapot kívánt, megragadta, a vízbe taszította. Az bele is fúlt egyszeribe.

A zarándok ezen erősen megbotránkozott s elhatározta, hogy többet nem jár egy úton társával. A pallón túl egy keresztúthoz értek s itt azt mondta a társának:

– Én veled tovább nem utazom. Ha te keletre mégy, én nyugatra megyek.

– Hát miért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.

– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megölted a jószívű gazda fiát, a másiknak elloptad a kedvelt poharát s odaajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznópajtában adott éjjeli szállást. Most meg a vízbe taszítottad azt a becsületes embert, pedig szerencsés jónapot kívánt.

– Várj csak egy kicsit – szólt az útitársa – ha még neked áll feljebb! Hát te mit tettél? Zarándok létedre elnézted, hogy az egyik ember megölje a másikat és nem szóltál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre nem tudtad bevárni a bűn büntetését, hanem világi életre adtad magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok. Tudom az embernek jövendő életét s aszerint cselekszem. Annak a jószívű gazdának azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna s lett volna belőle akasztófára való gazember. Ezerszerte több keserűséget okozott volna életével, mint okozott halálával. Annak a másiknak azért loptam el az ezüst poharát, mert elrészegesedett volna, annyira szeretett ivogatni belőle. De így eltökélte magát, hogy többet nem iszik. Annak a vén gazdának pedig azért ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon bele az ivásba s igya meg mindenét. Mert az olyan embernek nem való a gazdagság, aki nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért taszítottam vízbe ezt a becsületes forma embert, mert éppen akkor indult a gonoszság útjára. Ezt legalább megmentettem a kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó Istent, mert ő szent kegyelme nem késik soha az igazságosztással.

Ezt mondván az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.

(Radó Vilmos: Magyar gyermek- és népmesék, Első gyűjtemény – Singer és Wolfner Kiadása; Budapest, VI. Andrássy út 10.)

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Szólj hozzá!