Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy vénleány. Vénebb volt ez még az ország útjánál is. Hanem vénség ide, vénség oda, még csúnya is volt szegény, olyan nagy volt a szája, hogy a füléig ért, orra meg olyan hosszú, hogy lekonyult a földig.
Hát aztán nem is csuda, hogy pártában maradt szegény feje, pedig szörnyű gazdag volt, annyi volt az aranya, ezüstje, hogy szinte kicsordult a ládából. Neszét vette a vénleány gazdagságának tizenkét zsivány; ezek bezzeg nem törődtek a csúnyaságával, megegyeztek, hogy majd egy este beállítanak hozzá, de bizony nem azért, hogy valamelyik feleségül vegye a leányt, hanem hogy kiürítsék a ládáját.
Na, egy este csakugyan bemegy a tizenkét zsivány a vénleány kertjébe, onnét egyet előreküldnek, hadd lesse meg, hogy alszik-e. A leány éppen akkor feküdött volt le, s mikor a zsivány betekintett az ablakon, akkorát ásított, hogy az ablak megrezdült belé.
Mondta magában a leány, de úgy, hogy a zsivány jól hallotta:
– Itt az első!
A zsivány azt hitte, hogy őrá érti ezt, pedig a leány az ásításra értette, s nagy ijedten visszafutott a többihez. Mondta nekik:
– Még nem lehet bemenni, nem alszik! Úgy látszik, ezer ördöge van a leánynak, észrevette, hogy itt vagyok, mert amikor betekintettem az ablakon, mindjárt azt mondta: „Itt az első!”
Odamegy a második zsivány is, hadd lássa, hogy csakugyan igaza van-e az elsőnek. De amikor éppen betekintett az ablakon, akkor jött a vénleányra a második ásítás, s mondta erre is:
– Itt a második!
Visszafut a második zsivány, s mondja a többieknek:
– Ennek a leánynak csakugyan ördöge van, fekszik az ágyában, nem is néz az ablak felé, mégis észrevette, hogy ott vagyok.
De most már csakugyan kipróbálták mind a tizenketten, hogy vajon igazán úgy van-e, ahogy az első s második zsivány mondotta. Szép sorjában mind az ablakhoz sompolyogtak, s a leányra mindig akkor jött az ásítás. Mondta is egymás után:
– Itt a harmadik, itt a negyedik.
Mikor azt mondta: itt a tizenkettedik, erősen megrökönyödtek a zsiványok, s elkezdtek suttogni, tanakodni, hogy mit csináljanak. Amint így suttogtak volna, egyszer csak mondja a vénleány jó hangosan:
– Csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak.
De már erre szörnyen megijedtek a zsiványok. Azt hitték, hogy nekik szól, pedig hát úgy volt az, hogy a vénleány vadalmát főzött, az sustorgott főzés közben, s arra mondta: csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak.
Hát bizony a zsiványoknak az inába szállott a bátorságuk: visszamentek a kertbe, ottan meghúzódtak a nagy labodalevelek közt, s úgy várták, hogy egyszer mégis elalszik a vénleány, s akkor majd elvihetik a pénzes ládáját.
Aközben fölkel a vénleány, megeszi a főtt vadalmát, s megint le akar feküdni, de akkor veszi észre, hogy az ő kedves kutyája, Laboda, aki az ő ágyában szokott hálni, nincs bent a szobában. Kimegy a pitvarba, s nagyot füttyent.
– Hé, Laboda, hé, gyere bé, bújj a dunnám alá!
Hiszen a zsiványoknak sem kellett több. Azt hitték, nemhogy félne, hanem még csúfolja őket a vénleány: uccu! Megszaladtak, mintha a szemüket vették volna ki, eszök nélkül ugráltak át a kerítésen, vissza sem mertek nézni a vénleány házára. Aki nem hiszi, járjon utána.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 3. kötet)