Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy ravasz, büszke róka. Az a róka, ahogy ott járogatott künn a mezőn s az erdő mellett, meglátott egy sasmadarat, hogy az hogy repül.
Elnézte untig, untig, amíg a sas leereszkedett. Mikor megközelítette a rókát, hát a róka megszólította:
– Te sas koma, mit fizessek neked, hogy taníts meg engem is repülni?
Hát a sas is furfangos volt. Leszállott közel hozzá, s azt mondja neki:
– Nem kell fizess semmit – azt mondja -, ha olyan kíváncsi vagy, én ingyen is megtanítalak repülni.
– Hát az igazán nagyon jó lesz.
– Na, ha annyira meg akarsz tanulni repülni, akkor fogózzál bele a farkamba!
A róka ügyesen belefogózott a farkába, s megindult vele a sas felfelé. Repült, repült, repült, s mikor elbágyadt, azt kérdi a rókától:
– Te róka koma, látod-e még a földet?
Lenézett a róka, s azt mondja:
– Még látom.
– Na, akkor tartsd a farkamat, akkor még ne ereszd el.
Még repült a rókával felfelé, felfelé, felfelé. Egy darab idő múlva kérdi megint:
– Nahát, most látod a földet?
Azt mondja a róka:
– Még most is látom.
Hát a róka nehéz volt, a sas csak nehezen tudott repülni. De azért csak nekirugaszkodott, s repült, repült, repült. Harmadszor is megkérdezte:
– Na, róka koma, hát még most is látod a földet?
Azt mondja a róka:
– Most már nem látom.
– Na, ha nem látod, akkor ereszd el a farkamat!
S akkor a róka eleresztette a sasnak a farkát, s akkor jött lefele, amilyen nehéz volt a róka, olyan sebességgel. Mikor már ért le, örvendezett a róka:
– Hogy tudok én repülni!
Mikor már látta a földet, hát látta, hogy a földön egy szenescsutak van. Azt mondja neki nagy büszkén:
– Állj félre, te szenescsutak, mert reád esem s agyonütlek!
Hát a csutak hogy álljon félre? Nem tud az félreállni. S a róka reá esett, s ott is maradt abban a helyben. A sas leszállott, s jól kikacagta a rókát. Azután felszállott s elrepült, s máig is él, ha meg nem halt.
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
