Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte. Azt mondta:
– Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele.
Megint megkéri egy legény, s az anyja azt is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
– Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának nem akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
– Igen biz én jó szívvel! – feleli a leány.
A legény azt mondja:
– Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
A legény a leányt elveszi az anyja ellenére is, elmennek, meg esküsznek.
A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókoson, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lóbázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura: „Hagyd csak el, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!” Mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyasszony semmit sem dolgozik. Azt mondta:
– Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
– Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, s mikor hazajött, azt kérdezte:
– Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
Az anyja azt felelte:
– Ketten, édes fiam!
– Na, hát ketten is együnk! – mondotta a fiú.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt még este is s reggel is.
Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
– Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
– Dolog, édes lányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután azt kérdezte:
– Hát ha a tűzre fát hozok be, dolog-e?
– Dolog az is, édes lányom – felelte az öreg.
Fát is hozott. Azután megint megkérdezte:
– Hát ha vizet hozok, dolog-e?
– Dolog, édes lányom, dolog!
– Hát ha kiseprem a házat?
– Az is dolog!
Vizet hozott, házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
– Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
– Hárman, édes fiam – mondta nagy örömmel az öreg.
– Na, hát akkor hárman is együnk! – mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony még nagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megehült.
Aznaptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
