A szegény mezei egér megunta a mezőn lakást.
„Hej – sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában.”
Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért; ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.
– Adjon isten jó napot, házi egér!
– Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide?
– Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
– Elhiszem neked, mezei egér, de ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.
– Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest – mondta a mezei egér. – Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
– Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, talán az ad szállást.
Felmegy a mezei egér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint – a macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda.
Leszól a mezei egér a házi egérhez:
– Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
– Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát, a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret, egyet mordult, s – hamm! – be kapta.
A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.
– Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér se jön be a házba, tovább sanyarognak a mezőn…
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)