Egyszer volt, hol nem volt, egy zöldellő mező közepén állt egy magányos kóró. A kóró nem volt különösebben szép: vékony, száradt szárai a szélben hajladoztak, levelei rég elszáradtak, és úgy érezte, hogy senki sem figyel rá. Az összes virág körülötte vidáman virágzott, a fák magasra nőttek, és az állatok is csak átszaladtak mellette anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna rá.
Egy nap azonban egy apró kismadár szállt le a kóró egyik ágára. A madárka vidáman csiripelt, színes tollai ragyogtak a napsütésben, és nagy kíváncsisággal nézett körbe.
– Szervusz, kóró! – köszöntötte a madár vidáman. – Miért vagy ilyen szomorú?
A kóró meglepődött, hogy valaki végre megszólította.
– Szervusz, kismadár – válaszolta halkan. – Azért vagyok szomorú, mert itt állok egyedül a mező közepén, senki sem figyel rám, és már régen elszáradtam. Nem vagyok szép, mint a virágok, és nem vagyok erős, mint a fák.
A kismadár azonban vidáman felcsiripelt.
– Nem minden a szépség vagy az erő! Te is különleges vagy, kóró, hiszen van egy nagyon fontos feladatod.
A kóró meglepődött.
– Fontos feladatom? Nekem? Miféle fontos feladatom lehetne?
A kismadár mosolyogva nézett rá.
– Igen, bizony! Te vagy az én pihenőhelyem. Mikor elfáradok a hosszú repülésben, te tartasz meg engem, miközben megpihenek. A te ágaidra szállhatok, és megpihenhetek az útjaim során. Nélküled nehezebb lenne az utam.
A kóró szívét melegség töltötte el. Soha nem gondolta volna, hogy valakinek hasznos lehet.
– Igazán? – kérdezte csendesen. – Nem is tudtam, hogy ennyit jelentek neked.
A kismadár kedvesen bólogatott.
– Természetesen! Ráadásul, ahogy a szél játszik a száraddal, az nekem olyan, mintha egy dallamot hallgatnék. A te zenéd kísér engem az ég alatt.
A kóró szemei felragyogtak, még ha nem is voltak levelei. Most már másképp látta magát: nem a mező elszáradt növénye volt, hanem egy fontos pihenőhely a kismadarak számára.
Ettől a naptól kezdve a kóró már sosem érezte magát magányosnak. Minden nap várta, hogy a kismadár visszatérjen, és boldogan nyújtotta felé az ágait, amikor a madárka pihenni akart. A szél továbbra is játszott a szárával, de most már úgy érezte, hogy ő is része a mező életének.
És így éltek boldogan, a kismadár és a kóró, megosztva egymással barátságukat és a mező minden csodáját.
