Egyszer volt, hol nem volt, a nagy magyar Alföldön, egy különösen hideg tél után, amikor a folyók és tavak vastag jégpáncélt öltöttek, élt egy híres király, Mátyás. A nép között úgy tartották, hogy ha Mátyás napján, február 24-én megtöri a jeget, akkor közeledik a tavasz. De ha nem, a tél még hosszú ideig megmarad.
Egy évben azonban különös dolog történt. Mátyás király a jégbontás reggelén nem találta a legendás kardját, amellyel a jeget szokta megtörni. Az udvari bolond, Lázár, így szólt hozzá:
– Felség, talán a tél most próbára akarja tenni az akaratodat!
Mátyás király felvonta a szemöldökét, de úgy döntött, hogy útra kel, és saját kezével töri meg a jeget. Elindult a Duna jegéhez, ahol a nép izgatottan várta. De amikor odaért, a jég vastagabb és erősebb volt, mint valaha. Mátyás próbálkozott egy szálfával, egy baltával, majd puszta erővel, de a jég meg sem rezzent.
Ahogy a nap lenyugodni készült, egy idős asszony közeledett. Botjára támaszkodva így szólt:
– Mátyás király, nem a kardod, hanem a szíved ereje töri meg a jeget. A tél csak akkor enged, ha megbékélsz vele.
Mátyás elgondolkodott, majd lehajolt, és a kezét a jégre helyezte. Behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy a tél is része a természet rendjének, ugyanúgy, mint a tavasz. Hirtelen melegséget érzett a kezében, és amikor felnézett, a jég elkezdett repedezni. A nép örömtáncot járt, a folyók vize megindult, és a tavasz első jelei megmutatkoztak.
De ez a történet itt nem ért véget. A jég egy darabja megmaradt, és Mátyás úgy döntött, hogy megtartja emlékül. Az udvarban kiállította, és minden évben, amikor eljött Mátyás napja, a nép összegyűlt, hogy megemlékezzenek a jégbontó királyról és arról, hogy néha nem az erő, hanem a megértés és az elfogadás hozza el a változást.
Tanulság
Az igazi erő nem mindig a fizikai hatalom, hanem a szívünkben lévő béke és a természet rendjének tisztelete.
