Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

A hazug és a szót szóra mondó (magyar népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Oszd meg ezt a mesét!

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még egy szál szalmát se tett volna félre a házban, ha mindjárt megbotlott volna is benne.

Pedig már embernyi kort ért, már harminc éves is volt. Mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül. Egyebet sem tett, örökkön-örökké csak a két krajcáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, újra megtömte. De ezt is oly ímmel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.

A vén ember mindaddig egy szót se szólt, míg a dolgot bírta. Csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az Isten áldása, learatta, kévébe kötötte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte. A mi dologkerülőnk csak a készhez ült. De mikor az öreg ember már sehogysem bírta a dolgot, azt mondta a fiának:

– Ugyan, édes fiam, hát mire nézed te a napot? Mért nem dolgozol? Miből tartasz te el majd engem öregségemben, második gyermekkoromban?!

– Hahó, apám uram – felelt a dologkerülő – eltartom én kegyelmedet hazugságból is. Azért, hogy a szavam beváltsam, mindjárt elindulok ország-világszerte, hogy hazugsággal keressem meg kenyeremet. Majd meglátja kelmed, hogy ez ám csak a jó mesterség!

No jól van. A dologkerülő elindult világgá. A hátára vetette a tarisznyát, kezébe vette a botját s ment, mendegélt hetedhét ország ellen, túlonan túl, innenen innen. Egyszer előtalál egy magaszerű embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:

– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?

– Tudok – válaszolt az a bizonyos ember.

– No ha tudsz, úgy jöszte velem! – Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen. Egyszer előtalálják a szolgabírót, aki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.

A szolgabírónak igen gyanusnak tetszett a két ember. Azért megállította a kocsiját s azt mondja a hajdújának:

– Hallod-e, Jancsi! Nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok bizonyosan zsiványok. Parancsold meg nekik, hogy tüstént, ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben mindjárt vasra veretem a gazembereket!

Itt a hajdú leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez s tudtukra adja, hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabíró úr előtt, mert különben lesz nemulass!

Mit volt mit tenni a két embernek? – ott voltam, ahol mondták, úgy láttam, amint most – kalaplevéve sompolyogtak a kocsihoz.

– Hát, gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?

A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.

– Honnan jöttök?

– Pestről – felelt a hazug.

– Hazudsz, gazember, hisz Pest felé mentek!

– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk – felelt a másik.

– Hát mi újság Pesten? – kérdi tovább a szolgabíró.

– Ott bizony, instálom alásan, nincs egyéb – felelt a hazug – mint hogy akkora madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik meg Budán.

– Ejnye, akasztófára való gazember, hát te még engem lóvá akarsz tenni?… Hej, Jancsi! hegedűlj csak huszonötöt erre az emberre! – Itt a mi hazugunkat lekapják a tíz körméről s olyan huszonötöt hegedűlnek el rajta, mint a peták. Mikor a hazug kikapta a maga részét, amint dukál, odalép a kocsihoz s azt mondja a szolgabírónak:

– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem a királyhoz apellálok, hogy engem a tekintetes úr minden igaz ok nélkül huszonötig veretett.

Erre a szolgabíró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult, mondván:

– Szólj te, gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik Budán? Hé, felelj rögtön erre a kérdésemre!

– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabíró urat – felelt a szót szóra mondó – én Pesten akkora madarat nem láttam, hanem láttam akkora madártojást, hogy huszonnégy ember hét öles vasrúddal hengergette.

Itt a szolgabíró gondolkozóba esik s azt mondja magában: Olyan nagy madártojás és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a nagy madár, már igaz… Mondom, alig hogy ezt elgondolta magában, azt mondja a hazugnak:

– Édes jó barátom, lehet, hogy igazad van, lehet hogy nincs. Hanem ha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok száz forintot pengő pénzben.

A hazug elvette a száz forintot s a felét a szót szóra mondónak adta. A szolgabíró pedig tovább ment.

Most volt már a hazugnak huszonöt mogyorófa-pálcája a hátán és ötven forintja a zsebben. Avval tovább mentek.

Csak mennek, mendegélnek túlonan túl, innenen innen. Egyszer csak elől-utól találja őket a vicispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállítja a hintót s azt mondja a huszárjának:

– Hallod-e, Jancsi! – mert így hítták a huszárt. – Nézd csak, amott megyen két bujnyik-forma ember! Azok alkalmasint zsiványok. Fogd fülön őket s vezesd elibém.

A huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak meg, mert a nagyságos vicispán úr szólítja.

Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak? odasompolyogtak a hintóhoz levett kalappal.

– Hát, gazemberek – kezdi beszédét a vicispán – mert a szemetekből olvasom ki, hogy azok vagytok, hogy hínak titeket?

A hazug és a szót szóra mondó megmondják, hogy ennek meg ennek.

– Hát honnan jöttök? – kérdi a vicispán.

– Pestről – felelt a hazug.

– Hazudsz, gazember, hisz Pest felé mentek.

– Jaj, kérem alásan – felelt a szót szóra mondó – valaminket ott hagytuk s azért megyünk.

– Hát mi újság van Pesten? – kérdi tovább a vicispán a hazugtól.

– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult s fenékig égett.

– Ejnye, akasztófára való gazember, hát te még engem lóvá akarsz tenni?… Hej, Jancsi, állj elő!

Előáll a Jancsi.

– Hegedűlj csak erre a semmirekellőre huszonötöt!… Még ő engem bolonddá akar tenni!…

Itt lekapják a tíz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt sózott reá, hogy míg él, se felejti el.

Mikor a hazug kikapta a maga részét, föláll, odamegyen a hintóhoz s azt mondja a vicispánnak:

– Már megkövetem a nagyságos vicispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom. Egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos vicispán úr minden törvény és igaz ok nélkül veretett meg.

Erre a vicispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:

– Hát, gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult s fenékig kiégett?

– Megkövetem alásan a nagyságos vicispán urat – felelt a szót szóra mondó – én azt egész bizonyossággal nem merem állítani, hogy a Duna lángba borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam. Hanem azt láttam, hogy a pesti és budai piacokon annyi a sült hal, hogy azokat az irdatlan nagy házakat tetézi.

A vicispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: Annyi a sült hal, hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna csakugyan lángba borult s fenékig kiégett… már igaz… – Mondom, alighogy ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:

– No, édes fiam, lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nincs. Hanem azt mondom én neked, hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van kétszáz forint.

A hazug megkapta a kétszáz forintot s felét a szót szóra mondónak adta, a vicispán pedig tovább hajtatott.

Így volt már a hazugnak százötven forintja és ötven mogyorófa-pálcája. Avval aztán tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, túlonan túl, innenen innen. Egyszer látnak feléjük közeledni egy hatlovas hintót, amelyben maga a főispán ült. Elől inas, hátul hajdú, a hintó mellett pedig hat huszár nyargalt.

A főispán elhajtat a hazug és a szót szóra mondó mellett. Ennek is igen gyanusnak tetszett a hazug és a szót szóra mondó; azért megállította a hintóját s azt mondja a Jancsinak:

– Hallod-e, Jancsi – mert közbe legyen mondva, így hítták az egyik huszárt – hallod-e, Jancsi, nézd csak, amott megyen két bujnyik-forma ember, akik alighanem zsiványok. Nosza, fogd csak fülön, hozd ide az én szemem elé!

A huszár utána rugtat a két jó madárnak s csakhamar beéri őket.

– Hej, atyafiak, megálljanak csak kendtek, mert a méltóságos főispán úr hívatja!

Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak? odaállítanak a főispán elé kalaplevéve. A főispán így szól nekik:

– Hát, gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?

A hazug meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg ennek.

– Hát honnan jöttök, gazemberek? – kérdi tovább a főispán.

– Pestről – felelt a hazug.

– Hazudsz, gazember, hisz Pest felé mentek.

– Jaj, kérem alásan – felelt a szót szóra mondó – ott felejtettünk valamit, most azért megyünk.

– Hát mi újság Pesten?

– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, szólt a hazug, nincs egyéb, mint hogy meghalt a Jézus Krisztus, azért az egész város gyásszal, feketével van bevonva.

– Ejnye, akasztófára való gazember, hát te engem még lóvá akarsz tenni?…. Nosza fogjátok meg s hegedűljetek csak el rajta vagy huszonötöt.

Itt a mi hazugunkat lekapják a tíz körméről s olyan huszonötöt sóztak rá, hogy míg él, sem felejti el.

Mikor a hazug kikapta a maga részét, amint dukál, föláll, odamegy a főispánhoz s azt mondja neki:

– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom. Egyenesen a királyhoz apellálok, mert engem a méltóságos főispán úr minden törvény s minden igaz ok nélkül veretett meg.

Erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:

– No, te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?

– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonyossággal nem merem állítani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem láttam. Hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig mennyei lajtorják vannak támasztva, amelyeken feketébe öltözött angyalkák járnak le és fel.

Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a hazugnak:

– Hallod-e, barátom, lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nincs. Azért ez szóm és mondásom, hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok háromszáz forintot pengő pénzben.

A hazug a háromszáz forintot szépen felvette s a felét, százötven forintot, a szót szóra mondónak adta. Így volt már a hazugnak háromszáz forintja és hetvenöt mogyorófapálcája. Aztán elváltak egymástól. Az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.

– No, apám-uram – szólt a hazug – itt van, háromszáz forintot szereztem össze hazugsággal. Hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint hetvenöt darab mogyorófa-pálca. Ezeket én tanulság okáért magamnak tartom meg, a háromszáz forintot pedig átadom kegyelmednek, hogy legyen miből élnie.

A hazug aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt mégis könnyebbnek találta, mint azt a hetvenöt mogyorófa-pálcát. Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

(Radó Vilmos: Magyar gyermek- és népmesék, Első gyűjtemény – Singer és Wolfner Kiadása; Budapest, VI. Andrássy út 10.)

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page