Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a tarka malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Volt annak egy Riska tehene. A tehén megellett egy bikaborjút.
A bikaborjú nőttön-nőtt, valamennyi széna, szalma volt Magyarországon, mind megette, de nagyon nagyra nőtt.
Volt ennek a szegény embernek három fia is. Elővették a bikát, el akarták hajtani a Tiszára inni, mert a kútból egy hörpintésre kiitta a vizet. De gyalog nem bírtak vele: telefont szereltek a hátára, úgy hajtották. Egyik ült a nyakán, a másik a derekán, a harmadik meg a farán. Aztán úgy hajtották, hogy beleszóltak a telefonba:
– Üssed már a farát!
– Üssed már a derekát!
– Üssed már a fejét!
Olyan nagy volt.
Mikor odaértek a Tiszához, megkínálták vízzel. Mikor ivott, megkötötték egy fűzfabokorhoz. Ők aztán leültek szalonnát sütni.
Ahogy ott sütik a szalonnát, hát arra repült egy nagy sas. Lecsapott, körme közé kapta a bikát, és elragadta.
Útközben, ahogy a sas vitte a bikát, leejtette az egyik hátulsó sódarát. Egy gulyás (szarvasmarha pásztor – a szerk.) éppen arra legeltette a gulyát, beleesett a sódar a gulyás szemébe. Három hétig keresték nagyítóval a gulyás szemében a bika sódarát, míg megtalálták.
Bevitték a városba, mert éppen ott volt közel. A város három hónapig nem bírta felemészteni, annyi hús lett belőle. A csontját meg eldobták.
Olyan homokos vidék volt az, a szél mindig fújta a homokot. De az a nagy csont megtartotta a homokot, olyan homokhegy lett, hogy egy várost építettek rá.
A huncut rókák meg bejártak a városszélre tyúkot lopni. Az egyik róka bevájta magát a város alá, meglelte a csontot. Belerágott a végébe, s a fogával kezdte húzni. Addig húzta, húzta, míg kirántotta. Összedőlt a város.
Még most is láthatod, ha arra jársz. Ha nem hiszed, kérdezd meg éntőlem. Olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm.
(Kovács Ágnes: Népmesék óvodásoknak)
