Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Ez a király olyan nehéz betegségbe esett, hogy hiába hívták össze a világon amennyi csudadoktor volt, egy sem tudta meggyógyítani. Volt a királynak egy öreg vadásza, egy soktudó ember. Ez egyszer fölment hozzá, s azt mondta:
– Felséges királyom, többet a doktorokra ne költsön, mert úgysem tudják meggyógyítani; hanem ha valaki fölmenne annak a nagy cseresznyefának a tetejébe, amelyik felségednek a kertjében van, s onnan ledobna egy cseresznyét, felséged egyszeriben meghalna szép halállal, s legalább többet nem kínlódnék.
Mondta a király:
– Ó, de jó volna, ha úgy lehetne, mert igazán megelégeltem a sok s nagy szenvedést!
Egyszeriben kihirdettette az egész országban, hogy aki felmászik arra a cseresznyefára, s a tetejéből ledob egy cseresznyét, annak adja egyetlen leányát s fele királyságát. Hiszen jöttek mindenfelől a legények: hercegek, grófok, bárók, hosszú süveges tótok, s mind ajánlkoztak, hogy ők fölmásznak arra a fára.
Azám, de az a fa olyan vastag volt, hogy ezer ember sem tudta volna átölelni. S olyan magas, hogy a felső ága az eget verte. Próbálták sorban a legények, de még jóformán az alsó ágáig sem tudtak felkapaszkodni: nagy szégyenkezve visszaereszkedtek, s elkullogtak a király udvarából.
Meghallja ezt egy kondásfiú, hogy mit hirdettetett ki a király. Fölmegy a palotába, s ajánlja magát.
– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, én is próbálok egyet.
– Hagyd el, fiam! – mondotta a király. – Ha az a sok világhíres vitéz nem tudott felmászni, akkor te hogy tudnál. Eredj, csak őrizd a disznókat!
Elmegy a kondásfiú nagy búsan, de nem volt maradása. Másnap megint felment a királyhoz, s ajánlotta magát.
De a király akkor is elküldötte.
Gondolja magában a fiú, harmadszor is szerencsét próbál, s ment harmadnap is a király színe elé. S addig beszélt, addig kérte a királyt, amíg azt nem mondta:
– Jól van, fiam, eredj, ha nem kedves az életed!
Hej, istenem, örült a kondásfiú. Csináltatott az udvari kováccsal három pár vasbocskort s egy kicsi baltát, azzal nekiindult a cseresznyefának, belevágja a baltáját a fába, nekirugaszkodik, a fának az alsó ágába belekapaszkodik, aztán csak vágta feljebb, feljebb a baltát, úgy mászott felfelé, mint a mókus.
Mikor már hét nap s hét éjjel mászott, mit látnak szemei! A cseresznyefának egyik ágán egy gyémántpalotát. Gondolja magában, ő bizony betér ide, s egy kicsit megnyugszik. Bemegy a palota kapuján, fel a garádicson, be az első szobába; be a másodikba, harmadikba, s hát ott egy olyan szép királykisasszony ül, hogy amint reá nézett, szinte elveszett a szeme világa. Köszön illendőképpen, a királykisasszony fogadja, s kérdi:
– Ugyan bizony hogy kerültél ide? Mi jóban jársz?
Mondja a fiú, hogy miben jár.
– Ó – mondja a királykisasszony -, ne boldogtalankodjál (szerencsétlenkedj – a szerk.)! Jobb, ha itt maradsz nálam, én felfogadlak asztali inasnak.
Mit gondolt, mit nem a kondásfiú, ő bizony egy szóval sem kérette magát: ott maradt inasnak. Telik-múlik az idő. Egyszer a királykisasszony felöltözik szépen aranyos, gyémántos köntösbe, beleül a hatlovas hintajába, s elhajtat a templomba, de még a hintóról is visszakiáltott az inasnak:
– Hallod-e, mire visszajövök, az asztal szépen meg legyen terítve.
Azzal a királykisasszony elhajtatott, az inas pedig tett-vett a szobában.
Aztán ment egyikből a másba; benézett ide is, benézett oda is. Szeme-szája elállt, annyi drága fényes portéka volt ottan. Hanem mikor úgy a tizedik szobába ért, még csak akkor csodálkozott el igazán. Mit gondoltok, mi lehetett ottan?
Ott bizony egy rézszőrű paripa.
Nem volt a világon amellett senki. Egyedül állott a rézjászol előtt. Felvolt szépen kantározva, nyergelve. Amint belépett a szobába, megszólal a rézparipa:
– Hát te minek ülsz itthon, te legény? Nyúlj be a bal fülembe. Ott van egy dió, vedd ki! Abban a dióban van egy rézgúnya. Azt hirtelen szedd magadra, aztán ülj a hátamra, hadd viszlek a templomba. De jól vigyázz! Hamarább kijöjj, mint a királykisasszony, hogy amire hazajön, az asztalt megteríthesd.
Kiveszi a legény a diót a paripa füléből, magára szedi nagy hirtelen a rézgúnyát, felül a paripára, s úgy elnyargalnak, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bemegy a templomba, beül az első székbe, a férfiak közé, éppen szembe a királykisasszonnyal, de bezzeg míg a pap prédikált, a királykisasszony mind őt nézte, le sem vette róla a szemét.
Hanem mikor a pap áment mondott, a legény hirtelen kifordult a templomból, s mire a királykisasszony a hintójába ülhetett, ő már otthon volt a palotában. Levetette a rézgúnyát, visszaöltözött inasnak, s mikor a királykisasszony betoppant a szobába, az asztal már meg is volt terítve.
– No, te legény – mondotta a királykisasszony -, búsulhatsz, hogy nem jöhettél a templomba, mert volt ott egy olyan szép királyúrfi, amilyent még a világ nem látott.
A legény nem szólott semmit, csak tett-vett az asztalon. Megint mondja a királykisasszony:
– Ha inas nem volnál, azt hinném, hogy a te testvéred volt, mert a képe éppen olyan, mint a tied.
A legény most sem szólt semmit, csak tett-vett az asztalon. Hát ez így ennyiben maradt.
Következő vasárnap ismét templomba megy a királykisasszony, de a legény csak ezt várta. Ment a rézparipához.
– A templomba szeretnél menni, ugye? – kérdezte a rézparipa. – Én most nem viszlek el, hanem eredj a másik szobába, ott van a testvérem, az ezüstszőrű paripa, az majd elvisz.
Bemegy a legény a másik szobába, hát csakugyan ott van az ezüstszőrű paripa, fölnyergelve, kantározva, s szól a legénynek:
– Hamar, hamar! Vedd ki a diót a fülemből! Színezüst gúnya van benne, vedd magadra, de azt előre megmondom, hogy mikor a pap áment mond, jöjj ki a templomból, hogy idejében hazaérhessünk.
Hej, istenem, volt nagy álmélkodás a templomban, mikor a legény beült az első székbe! Mert volt, amilyen szép volt a rézgúnyában, de az ezüstgúnyában még százszorta szebb, s a királykisasszony, ahogy rávetette a szemet, többet le sem vette róla. Hanem az igaz, hogy még az áment sem merte megvárni a legény. Kifordult a templomból, fel a paripára, s haza, mint a gondolat. De még a királykisasszony sem várta meg, míg a pap áment mond. Szaladott ki a templomból, s reákiáltott a kocsisra:
– Hajts! hajts! Ha mind a hat ló kidől, úgyis utol kell érnünk azt a legényt.
Hiszen a hat ló ki is dőlt, de a legényt nem érték utol. Mire a királykisasszony hazaért, az asztal már meg volt terítve. Reátámadt a legényre:
– Voltál-e a templomban?!
– Hát én hogy lettem volna – mondotta a legény -, mikor asztalt kellett terítenem.
A királykisasszony nem szólt többet, de úgy megmérgelődött, hogy egy befaló falás (utolsó falatig mind megeszi – a szerk.) nem sok, annyit sem tudott enni. Lefeküdt az ágyába, s föl sem kelt egy hétig.
Na, elkövetkezik a harmadik vasárnap. Akkor fölkelt a királykisasszony, s tizenkét paripát fogatott a hintajába, úgy ment a templomba. De ment utána a legény is, még pedig aranyszőrű paripán. Mert az volt az ezüstszőrű paripa mellett való szobában, s annak a fülében aranygúnya volt. Azt vette magára a legény.
Beül a legény az első székbe, a pap belefog a prédikációba, de a királykisasszony hol felkelt a székről, hol leült. Nem tudta, mit csináljon. Szeretett volna előbb kimenni a legénynél, de szégyellte ott hagyni a prédikációt.
Hanem a legény nem szégyenlette. A prédikációnak még felét sem várta meg, hirtelen kifordult a templomból, fölkapott a paripára, s elvágtatott, mint a sebes szélvész.
De a királykisasszony sem gondolt többet a prédikációval. Kiszaladt a templomból, odaszólt a kocsisnak:
– Hadd menjenek, mint a fergeteg, ha a kutyáké is lesz mind a tizenkettő!
Hiszen ment is az a tizenkét ló, mint a fergeteg. Ki is dőlt a palota kapuja előtt mind a tizenkettő, de még csak a nyomába sem értek az aranyszőrű paripának, mert az egyet ugrott, kettőt szökött, s mire a királykisasszony hazaért, már megette az abrakot.
Benyit a királykisasszony a szobába nagy széllel-lobbal, reá támad a legényre:
– No, te legény, kétszer bolonddá tettél, de többet nem téssz bolonddá! Ugye, te voltál a templomban?
A legény nem szólt semmit, csak egy kicsit elmosolyodott.
– Nem mersz szólni ugye? Látom, hogy te voltál.
Akkor aztán megszólalt a legény:
– Minek tagadnám, felséges királykisasszony. Én voltam.
– Bizony, ha te voltál, itt is maradsz örök életedre. Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom: az én uram léssz te.
Ott helyben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s éltek egymással, mint két gerlicemadár.
Telik-múlik az idő. Egyszer a legény, mikor a felesége nem volt honn, járt-kelt a szobában, s hogy, hogy nem, a palota legszélső szegletében betévedt egy kicsi kamarába. Hát uramteremtőm, mi volt ott! Egy tizenkét fejű szörnyeteg lógott a falon. Mind a tizenkét feje erős láncokkal fel volt kötve, a lábán meg mázsás békók. Megszólal a szörnyeteg:
– Ha istent ismersz, szabadíts meg, mert én ártatlanul szenvedek itt, keserves~rabságban.
A legénynek jó szíve volt, láncot, békót levett a szörnyetegről, s szabadon eresztette, hogy menjen isten hírével. Aközben hazajön a felesége, s megtudja, hogy mi történt.
– Jaj, mit tettél, te boldogtalan?! Hiszen azt még az apám záratta volt el, mert egyszer el akart rabolni engem. Most már strázsálhatsz éjjel-nappal, mert az a szörnyeteg visszajön, addig meg nem nyugszik, amíg engem el nem rabolhat.
No, az asszonynak igaza is volt. Hiába strázsálta az ura. Hiába strázsálták a katonák. Egyszer egy fergeteges éjen eljött a szörnyeteg, fölkapta az asszonyt, s úgy eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.
Hej, Istenem, lett nagy szomorúság, búbánat! Nem találta helyét a legény. Nem tudta, mit kezdjen, merre induljon, hogy a feleségét megtalálja. Bement abba a szobába, melyikben az aranyszőrű paripa volt, s keserves sírással a nyakába borult. Kérdi a paripa:
– Hát téged mi lelt, édes gazdám? Miért sírsz olyan keservesen?
– Hogyne sírnék, édes lovam, mikor a feleségemet elvitte a tizenkét fejű szörnyeteg.
– Egyet se sírj, édes gazdám. Ülj a hátamra! Tegyünk próbát, hátha vissza tudjuk hozni.
Felül a legény a paripára, s az nekivágtat a világnak. Repülve repül hegyeken által, s egyszerre csak megáll egy kút mellett. Hát uramteremtőm, ki volt ott? A legénynek a felesége. Ruhát mosott a kútnál, s keservesen sírdogált.
De lett öröm, Istenem, nagy öröm! Mondta a legény:
– Ülj ide, feleség a nyeregbe. Ne sírj, ne keseregj többet!
– Én felülhetek – mondotta az asszony -, de sokáig úgysem mehetünk, mert úgyis utolér a szörnyeteg, s akkor vége az életednek. Jobb, ha itt hagysz engem.
Hanem a legény nem gondolt ezzel a beszéddel. Felkapta a feleségét a nyeregbe, s elvágtatott, mint a madár, olyan sebesen. Hiszen vágtathatott, mert a szörnyeteg észrevette, hogy eltűnt az asszony. Fölkapott az ötlábú paripára, s a palota kapujánál utolérte. Azt mondta a legénynek:
– No, te legény, egyszer megszabadítottad az életemet, én is megkegyelmezek egyszer a te életednek, de többet úgy jöjj a feleséged után, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Azzal megfogta az asszonyt, s elvágtatott vele. De még csak most eredett búnak igazán a szegény legény.
– Hát most mit csináljak? – kérdezte az aranyszőrű paripától.
– Ne búsulj, édes gazdám. Csak egy kicsit pihenek, s még egyszer szerencsét próbálunk.
Egy órát, kettőt pihennek, visszavágtatnak ahhoz a kúthoz. Az asszony ott volt akkor is, mosott, sírt keservesen, de a legény most egy szót se szólt, csak felkapta a nyergébe, s repült vele árkon-bokron át.
Észreveszi a szörnyeteg, hogy megint eltűnt az asszony. Fölkap a lovára nagy mérgesen, fújja a lángot mind a tizenkét szájából, s mikor a legény éppen keresztül akart ugratni a palota kerítésén, megragadta, tizenkét darabba szaggatta, s az asszonnyal visszavágtatott.
Éppen akkor repült oda tizenkét holló. A tizenkettőből tizenegy föl akarta falni a legénynek a testét, de a tizenkettedik, az öreg holló azt mondta:
– Ne bántsátok! Jólesett-e nektek, mikor a tizenkettedik testvéreteket elpusztították? Jobb lesz inkább, ha összerakjuk a testét, s feltámasztjuk szegényt.
Arra mind a tizenkét holló szerterepült, hoztak mindenféle csodafüveket, azokkal a legény testét összeforrasztották, s hát uramistenem, egyszeriben talpra állott, s hétszerte szebb s erősebb volt, mint annak előtte.
Azt mondta most az öreg holló:
– No, te legény, tudom én, mi a bajod. A feleségedet akarod visszaszerezni a szörnyetegtől. Hanem a te lovaddal többet ne is próbálj. Van innen hetvenhét mérföldre egy fekete vár. Arról ismered meg, hogy a négy sarkára négy emberfej van kiszegezve. Abban a várban egy vén boszorkány lakik. Annak a vén boszorkánynak van négy lova. Három aranyszőrű, a negyedik vasderes. Ez olyan sovány, hogy a lábán is alig tud állani. Ezt a négy lovat emberfia még nem tudta megőrzeni, de te csak vállald el az őrzését, s ha jól megőrzötted, egyéb bért ne kérj annál a sovány csikónál: azzal elhozhatod a feleségedet.
Megköszöni a legény a jó tanácsot. Elindul, megy, mendegél, s meg sem áll, amíg arra a fekete várra nem talál. Bemegy a várba, köszönti a boszorkányt, s mondja, hogy mi jóban jár.
– Jól van, fiam – mondja a boszorkány -, én kezedre adom mind a négy lovat, de ha náluk nélkül jössz haza, bizony mondom, karóba kerül a fejed. Ám ha jól megőrzöd, kérhetsz akármit.
Kimegy a legény a négy lóval a selyemrétre. Ott a kantárt kihúzza mind a négynek a fejéből, békót (béklyó; kötélből csavart kilincs – a szerk.) vet a lábukra, de azoknak ugyan vethetett, mert mindjárt úgy lerúgták, mintha rajtuk se lett volna, s egy szempillantásra elnyargaltak négyen négyfelé. Azt sem tudta szegény legény, melyik után szaladjon. De hiába is futott volna, mert a lovak eltűntek, mintha föld nyelte volna el.
Amint járkál nagy búsan, szembe jön vele egy fickó legény (fiatal legény – a szerk), s kérdi tőle:
– Hát te mit keressz, testvér?
Mondja a legény, hogy mit.
– Nálad van-e mind a négynek a kantárja?
– Itt van mind a négy.
– Add csak ide! Mindjárt elékerítem én a te lovaidat.
Odaadja a kantárt, mind a négyet. A legényecske térül-fordul a réten, egy kicsit eltűnik a szeme elől, s egyszer csak jön vissza a négy lóval.
Hazavezeti nagy örömmel, de bezzeg nem örült a boszorkány. Azt mondta a legénynek:
– No, jól van, megőrzéd a lovaimat, pedig szerettem volna, ha karóba kerül a fejed. Hát most csak mondjad, mit adjak?
– Nem kell nekem semmi egyéb, öreganyám, csak az a sovány csikó.
– Mit beszélsz, te boldogtalan?! Kérj inkább aranyat, amennyit elbírsz. Hiszen ezt a csikót neked kell vinned, nemhogy ő vigyen téged.
– Nem bánom én, öreganyám, ha a hátamon viszem is. Nekem csak ez a csikó kell.
Mit volt mit nem tenni a boszorkánynak, odaadta a sovány csikót. De azt igazán alig tudta kihúzni a fekete várból, olyan gyenge volt. Mikor onnét nagy nehezen kiértek, még az a fickó legény is hozzájuk szegődött. Együtt húzták a kötőféknél fogva.
Mennek, lépegetnek nagy lassan. Egyszer csak egy pocsolyához érnek, s abba beleromlik (belerogyik – a szerk.) a csikó. Megmérgelődik a legény, mondja nagy haraggal:
– No, ezért idejöhettem! – Otthagyta a pocsolyában.
De még egy hajításnyira sem mehettek, nagyot nyerít a csikó:
– Gyertek vissza! Csak meg akartalak próbálni. Üljetek rám mind a ketten, elviszlek a világ végire is.
Visszamennek a legények, kiszökik a csikó a pocsolyából, reá ülnek, azzal a csikó feláll a két hátulsó lábára, s nekirugaszkodik a magas levegőégnek. Repült, mint a gondolat. Zúgott-búgott a levegő utána, s egyszerre csak, hopp! letoppant a kútnál. Ott volt az asszony most is a kút mellett, sírva mosta a ruhát. Egyszeriben felkapták, közre ültették, s azzal nekivágtatott a csikó, de nem a földön, hanem a levegőégben.
Jő haza a szörnyeteg, s látja, hogy volt asszony, nincs asszony. Fut a lovához, felül reá, de a ló azt mondja:
– Jobb, ha el sem indulunk, mert az én testvéremen vitték el az asszonyt, azon a világhíres vasderesen.
– Nem bánom én, akármin vitték el! – rikkantott a szörnyeteg. – Indulj, s repülj utánuk, hogy a kutyák egyék meg a húsodat!
Indulnak, vágtatnak, mint a sebes szélvész, de mikor egy hajításnyira közeledtek volna a vasdereshez, a vasderes visszanyerített a testvérének:
– Dobd le!
Abban a pillanatban felrúgott a ló. A szörnyeteg lefordult a hátáról, s ízzé-porrá törött minden porcikája. Akkor aztán a fickó legény ült a vasderes testvérének a hátára, úgy vágtattak haza a palotába.
Hazamennek, örvendeznek, de egyszerre csak elszomorodik a legény.
– Hát téged mi lelt? – kérdi az asszony.
– Haj, ne is kérdezd! Azzal jöttem ide, hogy ennek a cseresznyefának a tetejéből egy cseresznyét ledobjak, mert addig nem tud meghalni a királyunk. Pedig azt ígérte nekem, hogy ha azzal a cseresznyével megváltom sok nagy szenvedésétől, reám hagyja leányát s fele királyságát. De nekem most nem kell sem a leánya, sem a királysága.
Mondja a másik legény:
– Azért egyet se búsulj, testvér. Majd ledobom én azt a cseresznyét, hadd legyen az enyém a leánya s fele királysága, a másik fél pedig maradjon neked.
Azzal kifordult az ajtón a fickó legény, egy szempillantásra felmászott a fa tetejére, ledobta a cseresznyét, aztán mentek le mind a hárman. S hát amikor leértek, éppen temették a királyt.
Temetés után a két legény kétfelé osztotta az országot. Az, amelyiknek nem volt felesége, elvette a királykisasszonyt, s még ma is élnek mind a négyen, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 3. kötet)
