Az egyszeri király nagyon megunta már, hogy mindig paprikás csirkét, pástétomot, tortát, kalácsot, egyéb zsannamannát kell ennie. Megparancsolta hát, olyan ebédet tálaljanak fel neki, amilyent még nem evett.
No, gondolta a szakács, most kitesz magáért! Egymás után hordta a jobbnál jobb ételeket, mézest tojást, cukorban forgatott sült malacot, tejben főtt dióbelet. Hiába! A király fanyalgósan tolt el magától mindent.
Aztán mikor a megszeppent szakács a tizenharmadik tálat tette elébe, mérgesen felkiáltott:
– Elég volt! Ezeket már mind meguntam! Ha nem hozol olyat, amilyet még nem ettem, leüttetem a fejed!
A szakács bánatosan kullogott a konyhába. Törte a fejét, vajon mit főzzön, de semmi okosat nem tudott kitalálni. Már szinte a nyakán érzete a hóhér pallosát. No, ennek fele se tréfa! Hóna alá csapott egy kenyeret, elbúcsúzott a kapufélfától és világgá ment.
Másnap, mikor elhúzzák a delet, leül a király az asztalfőre, az ebéd meg nincs sehol! Ilyen még sohasem fordult elő. Azonnal kiadta a parancsot, hogy a szakácsot vasra verve vezessék elébe.
Vitték is volna nyomban, miért ne vitték volna, ha a király parancsolta! De hol volt már akkor a szakács! Előállt a főasztalnok:
– Felséges királyom, jelentem alássan, a szakács megszökött.
Elvörösödött mérgében a király.
– Hát most már se ebéd, se szakács? Hát utolsó ember ő az országban, hogy meg sem ebédelhet?
Azonnal nyergeltetett. Lóra egy szakasz katona! Ő lovagolt legelöl mérgesen, éhgyomorral. Nyargaltak, de csak a nyomára találtak, azon jutottak harmadnapon egy nagy erdőségbe.
De nyomot vesztettek, mert mindent eltakart a temérdek lehullott levél. Őgyelegtek a fák között összevissza. Addig őgyelegtek, míg egyszer csak megpillantották a szakácsot egy nagy tölgyfa tetején.
Rákiáltott a király:
– Gyere le, ebadta, mert lelőlek!
A szakács meg se moccant, halottnak tette megát, mintha csak az ágak tartanák, hogy le ne pottyanjon. A király elevenen akarta kézre keríteni. Úgy gondolta, hátha nem is halt meg, csak alszik vagy elalélt a nagy fáradtság miatt. Megparancsolta, vágják ki a fát.
Hozzá is fogtak a katonák, de hát a favágás nem katonadolog, meg nem is nagyon igyekeztek, sajnálták a szakácsot. A király biztosan leütteti a fejét, és akkor nem adhat már nekik semmit, nem ehetik a sódart, a libacombot, a kolbászt a komiszkenyér mellé.
Látta a király, mennyire ímmel-ámmal dolgoznak a katonái. Felkapott egy csákányt, a tenyerébe köpött, aztán teljes erőből vagdosta a gyökereket, repkedett a forgács szanaszéjjel. Egyszer meg is reccsent az ág a szakács alatt, azt hitte dől a fa, annyire megijedt, hogy összetette a kezét és elkezdett imádkozni.
De amint összetette a kezét, megfeledkezett a kenyérről, kiejtette a hóna alól a fa alá. Elcsodálkozott a király:
– Hát az meg micsoda?
– Ez bizony csak kenyér – mondták a katonák. – Nem királynak való, hanem csak a szegény embernek.
Elővette bicskáját a király, szelt belőle és megkóstolta. Addig falatozott, míg a fele elfogyott. Azt mondja akkor:
– Na, ilyen finomat nem ettem még, amióta a pólyából kioldottak. Sohase mondtad, te gézengúz – kiáltotta fel a remegő szakácsnak -, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz készíteni! Gyere le, hé, megkegyelmezek, megérdemled, hogy továbbra is a király szakácsa legyél!
Fölbátorodott erre a szakács. Lemászott és a király elébe járult. Fogadkozott, hogy olyan finom kenyeret süt neki, amilyet még senki sem evett ezen a világon. A király rögtön elküldte az egyik vitézét a közeli városba lovat vásárolni a szakácsnak. Felültette rá, és maga mellett lovagoltatta hazáig.
Csak ámult-bámult az udvari cselédség, nem tudták mire vélni, mivel engesztelhette ki a szakács a királyt, mivel érdemelhette ki a kegyelmét, s hogy ilyen nagy becsbe került. De még jobban elcsodálkoztak, mikor azt mondta a király:
– A legszigorúbban megparancsolom, hogy mától fogva akármit teszel az asztalomra, el ne hagyd mellőle a kenyeret.
A szakács teljesítette a szigorú parancsot, minden héten nagy kemence kenyeret sütött. Ha nem teljesítette volna, az én mesém is tovább tartott volna.
