Tél vége volt. Cincin a félénk kisegér előmerészkedett a sarki kuckójából. Először kidugta az egyik fülecskéjét, hallgatózott, de semmi nesz, semmi zaj. Másodszor kidugta a másik fülecskéjét, hallgatózott, de semmi nesz, semmi zaj. Ekkor óvatosan kidugta az egyik iciri piciri lábacskáját, majd a másikat és így tovább. Nézelődött, hallgatózott, de semmi nesz, semmi zaj. Végül
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri-piciri hógolyó, Hóri. Hórit egy iciri-piciri kisfiú gyúrta egy hideg téli napon. A tapadó havat összenyomta és addig formálta, amíg egy kis gömb lett belőle. Képzeljétek el, hogy ez az iciri-piciri hógolyó szórakoztató és egyedi volt. Hogy miért? Hát azt mindjárt elmesélem. Alighogy elkészült a hógolyó, hirtelen
Sötét hófelhőnek szélénült egy apró hópihe,kíváncsién nézelődöttellátott jó messzire. Ó, de szép ott lent a vidék,szépek hegyek és folyók.Lombja vesztett erdők fáingubbasztanak a rigók. De jó lenne ott lent lennibámulni a kék eget,Felnézni a hegytetőrelátni büszke bérceket. Gondolatot tett követte,nem tűnődik hát sokat.Csiklandozza felhő hasát,így a felhő jót mulat. Kacagástól megrázkódik,a hópihe leesik.Lassan-lassan hullik alá,le
Dezső a pók boltba indultkilépett a házából.Rákiabált egy kis madár:– Ne indulj el ráfázol. – Jeges minden, nézz csak körbe.Csicseregte a madár.Pajkosan kacsintott egyet,szárnyat emel, tovaszáll. Nagyot nézett ekkor Dezső.Jeges minden valóban.Egyetlenegy pozitívum,nem kell állni dugóban. Igen ám, de van itt nagy baj.Hogy jut el a Közértbe?Vakarta is a homlokát,nem volt neki lövése. Jaj, az
Tél közepén, kert végébenállt egy csodás hóember.Bármerre is nézelődikhullámzik a hótenger. Néha nagyon unatkozott,közben meg járt hóagya.Mindig itt állt kert végében,nem járt máshol ő soha. De jó lenne mást is látni,nem csak szikrázó havat.Eljutni a csodás délre,mint ősszel fecskecsapat. Meghajolt és átnézett ahóból készült pocakján,vígan pihent tekinteteszépen megformált lábán. Gondolta, hogy kihasználjamost a lehetőséget.Tett követte
Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas, hóval borított erdőben élt egy kis mackó, akit Mócinak hívtak. Móci a legkíváncsibb medvebocs volt az egész erdőben, mindig új kalandokra vágyott. Amikor eljött a tél, és a medvecsalád összegyűlt az odúban, hogy felkészüljön a hosszú téli álomra, Móci morcosan kuporgott a sarokban. – Miért kell aludnunk, amikor
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi, hóval borított faluban, ahol az emberek minden évben izgatottan várták a téli napfordulót. Ez a különleges nap nemcsak a tél leghosszabb éjszakáját, hanem az új remények és a fény visszatérésének kezdetét is jelentette. A falusiak ilyenkor összegyűltek a nagy téren, és közös ünnepséget rendeztek. Az év tele különösen
Egyszer volt, hol nem volt, a havas hegyek tetején élt egy hidegszívű boszorkány, akit Télanyónak hívtak. Télanyó minden évben elhozta a telet, jégbe borította a folyókat, és hóval lepte el a földeket. Az emberek féltek tőle, mert úgy tartották, hogy a szíve jéggé dermedt, és soha nem volt képes mosolyogni. Egy évben a tél különösen
A kis mókus dideregve,
keresi, hova mehetne.
Az odúját nem találja,
fázik apró füle, lába.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis hegyi faluban, ahol a tél mindig csodaszép volt, élt egy hóemberfiú, akit Hógolyó hercegnek hívtak. Nem volt valódi herceg, de mindenki így szólította, mert mindig segített másokon, és minden hóember az ő tanácsát kérte, ha bajba került. Egy napon a falut különös veszély fenyegette. A nap szokatlanul erősen
Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze keleten három bölcs király élt: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Mindhárman különböző országok uralkodói voltak, de egy dolog közös volt bennük: a csillagok titkainak nagy tudorai voltak. Egy éjjel különös jelenség ragadta meg a figyelmüket: egy fényesen ragyogó csillag jelent meg az égen, amely mintha mutatni akarta volna az utat.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis magyar faluban élt egy család, akik minden évben izgatottan várták a vízkereszt ünnepét. Ez a nap különleges jelentőséggel bírt számukra, mert ekkor jött el a falusi pap, hogy megszentelje a házukat. A szentelés nemcsak hagyomány volt, hanem egyfajta védelem is, amely az otthon minden lakóját megóvta a balszerencsétől