Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Mindenféle házakról (Móra Ferenc)

Mindenféle házakról - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjükben guggol a fűben. – Gyere csak, Palkó! Kérdezni akarok valamit. Palkó csak a feje járásával feleli, hogy nem lehet. – Aztán miért nem lehet? – kérdem, miközben közelebb lépek. – Azért, mert én most villamost játszom a csigabigákkal. – Hát aztán? – A kocsivezetőnek beszélgetni tilos. – Azt se szabad megkérdezni kocsivezető úrtól, szereti-e a mogyorót? – Azt igen – ugrott talpra Palkó, és tartotta elém a markát. – Várjunk csak – mondom. – Előbb számold össze, hány ház van ezen az udvaron! Ahány házat megszámolsz, annyi szem mogyorót kapsz. Palkó elkezdett számolni az öt ujján. – Az első szoba egy, a kisszoba kettő, a tisztaszoba három… – Ohó, én nem szobát mondtam, hanem házat! – Ház nincs több, csak egy – szomorodott el Palkó. – Az se igaz ám! Nézd meg csak, hány fecskefészek van az eresz alatt! – A négy sarokban négy. – No lásd, ez négy szem mogyoró. A madárnak a fészek a háza. Ott hál éjszaka, oda húzódik a rossz idő elől, ott költi ki a fiókáit. Palkónak fölcsillant a szeme. – Akkor az egérlyuk is ház, meg a békalyuk is? – Az is ház, Palkó!

Tovább a mesére

Vasgyúró Gyurka (Móra Ferenc)

Vasgyúró Gyurka - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat. – No, ezt már közelebbről is megnézzük – mondom -, nyögdécselő kőrisfát úgyse mindennap látni. Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a kőrisfa nyög, hanem az én Gyurka cimborám. Piros volt a képe, mint a pipacs, verte a verejték a homlokát, és fújt akkorákat, hogy szélmalmot hajthatott volna vele. – Mit csinálsz te itt, Gyurka? – kérdeztem tőle. – Birkózom a fával – azt mondja. Én olyan komoly ember vagyok, hogy még azon se nevetek, ha valaki villával eszi a kávét, de már ezt nem állhattam meg kacagás nélkül. – Olyan ez, Gyurka, mintha a hangya birkózna a kapufélfával – törülgettem meg a szememet. – Az egészen más – csóválta meg Gyurka nagy komolyan a buksi fejét. – A hangyának nem az a mestersége, ami nekem. De már erre megint nagy szemet meresztettem. – Uccu mákos, hát teneked már mesterséged is van? – emeltem meg tisztelettel a kalapomat. – Hát aztán mi a te mesterséged? – Vasgyúró vagyok – feszítette ki Gyurka a mellét kevélyen, és úgy

Tovább a mesére

Selyem Jánoska (Móra Ferenc)

Selyem Jánsoka - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Csapzott szőke hajával, bánatos kék szemével itt látom magam előtt Selyem Jánoskát, ahogy a nevét leírom. És fáj a szívem, ahogy suttogja a sírásra görbült puha szájacskája: – Tamás, ne haragudj rám! Igazság szerint nem is volt semmi okom Jánoskára haragudni. Soha meg nem bántott egy tekintettel se. Mást se, nemhogy engem. Olyan volt mindenkihez, mint a lágy kenyér. Szerette is mindenki, csak én nem. Mindig elfutott a méreg, mikor a tanító úr azt mondta: – Fiúk, Selyem Jánoskáról vegyetek példát! „Miért Selyem Jánoskáról? – hányta ilyenkor a hab a lelkemet. – Hát mivel különb ember ő énnálam? Ő is mindenből egyes, én is az vagyok. Neki is szűcsmester az apja, nekem is. Csakhogy az övé szegény szűcsmester, az enyém meg gazdag szűcsmester. Ő gyáva, mint a nyúl, én bátor vagyok, mint az oroszlán.” Úgy is néztem szegény Jánoskára mindig, mint valami haragos oroszlán. Ő meg félve nézett rám, mint valami ártatlan nyúl. – Tamás, ne haragudj rám! – mindig ezt mondta a búzavirágszín szemével. Biz én pedig nyilván még most is haragudnám rá, ha egyszer a sárkány össze nem barátkoztat bennünket. Nem kell megijedni, nem volt ennek a sárkánynak hét feje, csak egy, az is papírból. Nem is fújta

Tovább a mesére

Bölcs Palkó (Móra Ferenc)

Bölcs Palkó - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Bölcs Palkó kis deákgyerek itt a szomszédban. Az igazi neve Piros Palkó. Bölcs Palkónak csak én neveztem el. Azért, mert értelmes, nyílt eszű fiúcska, öröm vele beszélgetni. Hanem azért a minap nem nagy örömöm telt benne. Csúnya mulatságot eszelt ki. Hólyagot kötött az öreg macskájuk fejére, dióhéjcipőt húzott a négy lábára, és így kiöltöztetve fölhajította az óltetőre. A szegény állat kétségbeesetten futkározott előre-hátra, s olyan keservesen miákolt, hogy majd belehasadt az ember füle. Palkó azonban csak úgy döcögött a kacagástól. – Mit csinálsz, kis szomszéd? – léptem oda hozzá. – Álarcosbált játszom a macskával. – Nagyon nemszeretem játék az ilyen, Palkó. Nem álarcosbál ez, hanem állatkínzás. – Ó, dehogy! – legyintett a gyerek. – Hiszen a Cirmos macska, nem madár. – Ejnye, de sefüle-sefarka beszéd az ilyen, Palkó! – csóváltam meg a fejemet. – Hát aztán miért kellene a szegény Cirmosnak madárnak lenni? – Azért, mert akkor nem bántanám. Azt tanultam az iskolában, hogy a madárkákat nem szabad bántani. Gyönyörködtetik is az embert, hasznára is vannak. Ott is elpusztítják a hernyót, ahová a gazda oda sem férhet. – Jól van, Palkó, ezt szépen megtanultad. – No ugye? – villant fel a Palkó szeme. – Csakhogy Cirmos nem tud ám énekelni.

Tovább a mesére

A halászinas (Móra Ferenc)

A halászinas - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Van nekem ebben a házban, ahol lakunk, egy nagyon kedves kis cimborám. Sanyinak hívják, de én csak Csipetkének hívom, mert akkora az egész gyerek, mint egy csipetke. Hanem azért akkora méreg lakik benne, mint egy oroszlánban. Ezt a nyáron tudtam meg, mikor érni kezdett a kertünkben a földieper. Sanyika éppen a cicánkat tanította miákolni az ajtónkban, ahogy indultam kifelé. – Gyere eprezni, Csipetke – szóltam oda neki. Csipetkét nem kellett kétszer hívni. Megfogta a kezemet, és ballagtunk lefelé. – Az ám, csakhogy baj van – mondom a kertajtóban. – Elfelejtettünk létrát hozni. – Minek az a létra, bácsim? – nézett nagyot Csipetke. – Azért, mert te olyan kicsi vagy, hogy a földiepret is csak létráról éred el – incselkedtem vele. Nosza nekiesik ám erre Csipetke a karomnak, és úgy rángatja, mintha én szivattyús kút volnék. – Mit akarsz, Csipetke? – kérdeztem csudálkozva. – Szét akarlak szaggatni, amiért kicsúfoltál – lihegte az én kis pajtásom nekivörösödve. – Csakhogy én meg a zsebembe teszlek ám – mondtam komoly képpel -, mégpedig nem is a nagy zsebembe, hanem a kis zsebembe. Erre aztán Csipetke eleresztette a karomat, és azt mondta, hogy akkor inkább nem haragszik. Azóta meg is vagyunk szép békességben. Ha bemegyek

Tovább a mesére

A csaló (Móra Ferenc)

A csaló - Móra Ferenc - Mesélek Neked

A csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam: – Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek. A Pétereket a körte se szédítette meg. Pedig akkora körte volt, hogy négy Péter is beleharap­hatott volna egyszerre az aprajából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját. – Hát nem itt van az a bizonyos csaló Péter? – kérdeztem a tanító úrtól. – Dehogynem – mosolyog a tanító úr -, csak nem jól tetszett föltenni a kérdést. Pétörök, fölállni! Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű valamennyi. – Melyik ezek közül most már az én Pétöröm? – Ez ni – mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. – Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen. – Deák Pétör. Mintha a magam gyerekhangja csendült volna vissza negyvenegynéhány omladék esztendő elejéről. Amúgy is

Tovább a mesére

Cini, cini, zene, zene (Móra Ferenc)

Cini, cini, zene, zene - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Kapun innen, küszöbön túl, éppen a Pici kutya kastélya mellett virágszemű Gyöngyöm Gyuszival találkoztam valamelyik reggel. – Hová mégy, bácsim? – kérdezi tőlem. – Kis hóba, nagy sárba, megyek a vásárba – okosítom föl. Bizony vesztemre tettem, mert Gyöngyöm Gyuszi mindjárt belém csimpeszkedett, mint hajnalicskavirág a kútágasba. – Bácsim, hozzál nekem valami szép ongorát abból a vásárból. Olyant hozzál, mint a Pannika babáé, amelyik akkor is nagyon szól, ha kicsit ütik. – Jaj, pajtikám – cirókáltam meg a prémsapka alól kikukucskáló szőke haját -, az ongora nem szegény embernek való muzsika. – Hát mi való a szegény embernek, bácsim? – Hegedű. A hegedű még nem szólt, de Gyöngyöm Gyuszi már táncolt. – Jaj, bácsim, az lesz csak az igazi szép muzsika! Annak még vonója is van, igaz-e? Hát akkor hegedűt hozzál nekem, bácsim! Hát a hegedűért nem messze kellett menni, csak a konyhára visszafordulni, az Etel szobalányt megkérni, hogy adja elő a cirokseprűt, a kis bicskát elővenni, a cirokseprűnek két szálát levágni: s már készen is volt a vadonatúj hegedű. Mégpedig vonóstul. – Melyik neki a vonója? – tudakolta gyanakodva kökényszemű kispajtásom. – A vonója melyik? – zavarodtam meg egy kicsit. – A vonója mindig az, amelyiket felülről húzod. Éppen

Tovább a mesére

Tót Antal körtéi (Móra Ferenc)

Tót Antal körtéi - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg: – Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az Isten! Soha tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel: – Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a magad lábán meg bírsz állni. De két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról, csak kalaplevéve. Egyszer Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson. – Minek az neked, te Fütyű? – mosolyodott el Antal úr. – Hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot. – Oka van annak, kérem sépen – hunyorgott Fütyű. – Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert mán hús estendeje elvesejtettem a kalapomat. – Sebaj,

Tovább a mesére

A pillangók királya (Móra Ferenc)

A pillangók királya - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam! Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval. – Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is. Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam. – Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva. – Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány. Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát. Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni. Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam

Tovább a mesére

Csengő barack (Móra Ferenc)

Csengő barack - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Máig se tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegény jámbort, hanem a sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél különben nem értette volna ezt a mesterséget. Vékony, keszeg ember volt az öreg, nem is tudom, hová fért el benne a nagy mérgesség. Azt hiszem, a nagy báránybőr sapkájában tartogathatta, azért nem merte levenni a fejéről még nyár derekán se. Elég volt neki, ha az árnyékunk odavetődött a gunyhója (kunyhója – a szerk.) elejbe. – Hi-i-i, szedte-vette rossz kölöncei! Megálljatok csak, hadd kötöm szorosabbra a nyakravaló­tokat! De hiszen úgy elhordtuk mi onnan a nyakravalót, hogy lóháton se lehetett volna bennünket utolérni! Hanem azért nem telt bele egy almamegevésnyi idő, már akkor megint körülsüvöltö­zött bennünket Gilice bácsi: – Hi-i-i szélhordta népei! Várjatok csak, hadd járatom el veletek a kutyakopogóst! Sehogy se tudott bennünket szívelni. Ha akkora gyereket látott is, mint az öklöm, mindjárt úgy tátogatta rá a száját, mint a harcsa. Azt gondolta volna az ember, mindjárt elnyeli. – Hi-i-i, a gyereknél nincs rosszabb portéka a világon! Az még a cserebogárnál is gonoszabb szerzet! Mert a cserebogár csak a levelét eszi le

Tovább a mesére

Szóló szőlő (Móra Ferenc)

Szóló szőlő - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül. Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott: – Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő. No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni. Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta. – Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek. – Csak ki, csak ki, csak ki! – rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had. Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket. – Nézd ezt a piros dinkát – kérkedett édesapám -, a hajnal

Tovább a mesére

You cannot copy content of this page