Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjükben guggol a fűben. – Gyere csak, Palkó! Kérdezni akarok valamit. Palkó csak a feje járásával feleli, hogy nem lehet. – Aztán miért nem lehet? – kérdem, miközben közelebb lépek. – Azért, mert én most villamost játszom a csigabigákkal. – Hát aztán? – A kocsivezetőnek beszélgetni
Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat. – No, ezt már közelebbről is megnézzük – mondom -, nyögdécselő kőrisfát úgyse mindennap látni. Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a
Csapzott szőke hajával, bánatos kék szemével itt látom magam előtt Selyem Jánoskát, ahogy a nevét leírom. És fáj a szívem, ahogy suttogja a sírásra görbült puha szájacskája: – Tamás, ne haragudj rám! Igazság szerint nem is volt semmi okom Jánoskára haragudni. Soha meg nem bántott egy tekintettel se. Mást se, nemhogy engem. Olyan volt mindenkihez,
Bölcs Palkó kis deákgyerek itt a szomszédban. Az igazi neve Piros Palkó. Bölcs Palkónak csak én neveztem el. Azért, mert értelmes, nyílt eszű fiúcska, öröm vele beszélgetni. Hanem azért a minap nem nagy örömöm telt benne. Csúnya mulatságot eszelt ki. Hólyagot kötött az öreg macskájuk fejére, dióhéjcipőt húzott a négy lábára, és így kiöltöztetve fölhajította
Van nekem ebben a házban, ahol lakunk, egy nagyon kedves kis cimborám. Sanyinak hívják, de én csak Csipetkének hívom, mert akkora az egész gyerek, mint egy csipetke. Hanem azért akkora méreg lakik benne, mint egy oroszlánban. Ezt a nyáron tudtam meg, mikor érni kezdett a kertünkben a földieper. Sanyika éppen a cicánkat tanította miákolni az
A csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta.
Kapun innen, küszöbön túl, éppen a Pici kutya kastélya mellett virágszemű Gyöngyöm Gyuszival találkoztam valamelyik reggel. – Hová mégy, bácsim? – kérdezi tőlem. – Kis hóba, nagy sárba, megyek a vásárba – okosítom föl. Bizony vesztemre tettem, mert Gyöngyöm Gyuszi mindjárt belém csimpeszkedett, mint hajnalicskavirág a kútágasba. – Bácsim, hozzál nekem valami szép ongorát abból
Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot
Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam! Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval. – Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is. Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam. – Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva. – Hja, öcsém,
Egy szeretetteljes mese Móra Ferenc tollából. Vajon mi történt az öreg diófa alatt? És miért ér az olyan sokat egy kisfiúnak?
Máig se tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegény jámbort, hanem a sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél különben nem értette volna ezt a mesterséget. Vékony, keszeg ember volt az öreg, nem is tudom,
Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül. Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott: – Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e
You cannot copy content of this page