A szalon sarkában, a régi kastély poros falai között állt egy kandalló, sötétvörös márványból faragva, oroszlánkarommal vésett lábakon. Ő volt a ház legrégebbi lakója, túlélte az összes bútorcserét, gyerekzsivajt, sírásokat, és számtalan tél megrázó hidegét. Ha beszélni tudott volna… De hiszen, ki mondta, hogy nem tudott? Minden este, mikor a család összegyűlt a szalonban –
Messze északon, ahol a fák már régen lerázták aranyszínű ruhájukat, s a földet dér csipkézte reggelenként, élt egyszer egy különös szellő. Ő volt a novemberi szél. Nem nagy erejű, mint a tomboló viharok, de nem is olyan gyengéd, mint egy tavaszi fuvallat. Kicsit borzongató, kicsit kapkodó, s mindig csintalan. Forgatta a faleveleket az utcákon, felborzolta
A késő őszi szél komoran suhant végig a park kopár fái között. A levelek már rég elporladtak a járdák szélén, a padokat nedves avar lepte, és a gesztenyék többnyire szétmállottak vagy régi gyerekjátékok darabjaiként hevertek a földön. Az egyik ilyen pad alatt, egy réges-rég elhagyott gesztenyefiú kuporgott színes cérnalábain: apró botkarjai kissé szétcsúsztak, a gombszemeit
Bogyó, a kíváncsi kismedve, egy őszi reggelen ébredt fel barlangjukban, amikor a levegő már csípett kicsit, s a fák lassan arany és rozsdaszín kabátba öltöztek. A reggel más volt, mint a többi: az erdőt vastag, puha köd takarta, mint egy óriás paplan, és még a fák teteje is eltűnt a halványszürke felhőben. – Anyu, csak
A szürke tél csendben ereszkedett le a városkára, mint egy vastag, fagyos takaró. A levegő csípős volt, a fák koronái kopaszon kémlelték a felhőkkel telt eget, és a járdán sóval hintett jég recsegett az emberek talpa alatt. Az utcán, piros kabátjában és foltos csizmájában, egy kislány igyekezett hazafelé. Emmának hívták, s mindig mosolygott, még akkor
Peti, a kis falevél, a hatalmas öreg tölgy egyik legfelső ágán éldegélt, fenn, ahol a szelek a legnagyobb lendülettel söpörtek végig, és a nap sugarai először csókolták meg a lombkoronát minden reggel. Kis zöld testét büszkén feszítette a kék ég felé, csillogott a harmattól, dalolt a madarakkal, és figyelte a lent futkározó erdei állatokat. Boldog
Volt egyszer, messze innen, egy kicsiny, mézillatú völgyben, egy különös falucska, melyet mindenki csak Bájfalvának hívott. Ebben a faluban, a kökénybokrok mögött meghúzódó, kicsit girbegurba házikóban élt Rebeka boszorkány. De ő nem volt olyan, mint a többi boszorkány. Se hosszú, görbe orra nem volt, se rikácsoló kacaja, és még csak fekete macskája sem. Rebeka helyett
A hold ezüst hídját vetette a régi téglaház tetejére, ahol Bodza csendesen lapult egy kémény mellett. Szőre szurokfekete volt, mint az éjféli tó tükre, ha beborítja a köd. Bundáján meg-megcsillant a holdfény, ahogy kifigyelt a városka alvó utcáira. Bodza nem szeretett mostanában kimenni. A gyerekek suttogtak mögötte, a kutyák megmorogták, és még az öreg Vilma
A szél halkan sustorgott a sárguló fák lombjai között, miközben október utolsó napja lassan átszivárgott az est homályába. A város szélén, egy aprócska, mohos házikóban élt Nandi, egy kíváncsi és élénk képzelőerővel megáldott kisfiú. Ezen az estén, mikor a töklámpások fénye pislákolt a kertekben, s a szomszéd gyerekek lelkesen próbálgatták rémisztő maskaráikat, Nandi egyedül fedezte
Egy verőfényes nyári délutánon Pannika a nagymamája padlásán kutakodott. Régi ládikákba kukkantott bele, poros könyveket lapozott, pergamenszagú emlékek keveredtek levendulaillattal. Egy öreg, selyemszalaggal átkötött receptkönyv akadt a kezébe, amelynek borítójára halvány betűkkel ez volt írva: „Titkos édességek és más tündéres dolgok.” Pannika kíváncsi lett, s ahogy belelapozott, a negyedik oldalon egy aprócska, színes firkákkal teleírt
A tökmező szélén, egy nagy, öreg diófa árnyékában élt Töpi, a töklámpás. Nem volt nagyobb egy kiscicánál, és világító arca inkább mosolygott, mint ijesztgetett. A többiek – a recsegve nevető, cakkos fogú lámpáscsalád – gyakran csúfolták. – Hát te mitől leszel rémisztő, kis Töpi? – kérdezgették kuncogva. – Inkább világítanál egy babaházban! De Töpit nem
A rét szélén, egy vén tölgyfa tövében lakott Nimród, a szürke bundájú, hosszú fülü nyúl. Békés természetű volt, szeretett bokrok közt ugrándozni, virágokat szagolgatni, és elheverni a fűben, miközben felhők formáit találgatta. Ám egyvalamiben különbözött a többi nyuszitól: egyáltalán nem szerette a versenyeket. Tavaszonként megrendezték a Nagy Rétfutamot, ahol a fiatalabb és idősebb nyuszik mind