Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre? (magyar népmese)

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre? - magyar népmese - Arany László - Mesélek Neked

A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba. Estefelé hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak. Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

Tovább a mesére

Az ördög és a két leány (magyar népmese)

Az ördög és a két leány - magyar népmese - Arany László - Mesélek Neked

Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony, mind a kettő özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy leánya, csakhogy az ember leánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél. Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztóteknője. Azt mondja a leányának: – Eredj át, leányom, ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőle egy dagasztóteknőt, míg megdagasztunk benne. Átment a leány a szomszédba. – Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy dagasztóteknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne. – Bizony nem adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök. Hazament a leány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztották hát nagy üggyel-bajjal, be is fűtötték a kemencét, de már szénvonójuk nem volt, amivel a kemence alját feltisztítsák. Azt mondja az ember a leányának: – Eredj át, leányom, ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt visszaviszed. Átment a leány megint az özvegyasszonyhoz. – Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy szénvonót adni, míg a kemence alját feltisztítjuk. – Bizony nem adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök is, szénvonótok is. Hazament a leány, elmondta, hogy mit mondott a

Tovább a mesére

Dongó meg Mohácsi (magyar népmese)

Dongo-es-Mohacsi-magyar-nepmese-Arany-Laszlo-Meselek-Neked

Hol volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement (hadsereg, ezred – a szerk.), ebből mindegyikből eresztettek el fele-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba – ahol éppen vásár volt – egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhejárást, miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, teleszedett egy zsákot gubóval, azzal megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való bükkfapeterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt. Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, amelyik gyapjút árult, megszólította a másikat: – Mit árul kend, atyafi? – Diót. Hát kend? – Én meg gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni. – Én is úgy akarom a diómat; tudja kend mit? Cseréljünk! Elcserélték a zsákot látatlanból, azzal otthagyták egymást,

Tovább a mesére

Róka koma doktorsága (Móricz Zsigmond)

Róka koma doktorsága - Móricz Zsigmond - Mesélek Neked

Róka koma éhes hassalVadkörtefa alatt hasal.Hallgatja, hallgatjaBús gili (ebben az értelemben galamb – a szerk.) búgását,De még keserübbenÉh gyomra korgását.Hanem végre egyet gondolS felszól: Gili, ne dorombolj!Magam is dalolok ilyet,Vagy vígat fujj, vagy semilyet.Szól a gili síró szóval:– Beteg szegény feleségem,Nem szolgálhatok most jóval. – Beteg szegény? Hál’ istennek,Nagyon örülök én ennek.Hogyne örülnék, hogy tudom,Doktor vagyok, meggyógyítom!– Róka bátya, isten áldja,Kend a szegény jó barátja…– No csak semmi szószapora,Hanem hamar a dologra.– Hókusz-pókusz! – így a róka,Csupa móka a mondóka.Járja, fújja, súgja, búgja,Ravasz kutya ugyan tudja! Mikor aztán alig bírja,Komoly képpel csak kiszúrja:– Hol van az orvoslás díja?– Mit fizessek? semmim sincsen!– Ohó, az nem úgy megy, kincsem.Én sem kaptam ingyen,Én sem adom ingyen.A tudomány méregdrága,Ez viszen a másvilágra!Fizetésért mindent,Ingyen csak a bolond járja.– Jaj, nem tudok én fizetni,Fiaimnak sincs mit enni.– Hát dobd le egy fiad szentem,Vagy mindet megeszem menten.Ásó lábam fád kiássa,Fűrész farkam ki is vágja,Éles fogam csontjuk rágja. Mit csináljon szegény gili,Sírva-ríva csak leveti.Róka vígan elmegyen,Másnap ujra megjelen.S szívszakasztó búra,Gilit eszik ujra.Hármat sirat a gili már,Meghallja a szennyes agár. – Gili, gili, mi a bajod?– Oda vagyok, majd meghalok.Róka doktor fizetésül,Sorra megesz gyerekestül.Ásó lába fám kiássa,Fűrész farka le is vágja,Éles foga csontom rágja, –Három fiam élte bánja.

Tovább a mesére

Fehérlófia (magyar népmese)

Fehérlófia - magyar népmese - Arany László - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: – Látod, fiam, azt a nagy fát? – Látom. – Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: – No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert. – Jó napot adjon Isten! – mondja Fehérlófia. – Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. – Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta. – Már látom, hogy erősebb vagy, mint én – mondja Fanyűvő. –

Tovább a mesére

Az őzike (magyar népmese)

Az őzike - magyar népmese - Arany László - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt. Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit. Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig

Tovább a mesére

A veres tehén (magyar népmese)

A-veres-tehen-magyar-nepmese-Arany-Laszlo-Meselek-Neked

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az anyját, hogy mindig utána ment, akárhová ment az anyja, úgyannyira, hogy néha a királyné maga is megsokallta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott, hogy: „Mit csikókodol utánam?” De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta az anyja ruháját, s el nem eresztette volna, tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virrasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se szép szóval, se fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindig arra ment volna, amerre az anyját temették. Volt abban a városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya, ezek mindig csalogatták Ferkót magukhoz, addig-addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt, hogy a király utoljára rálett és elvette. Hej, szegény Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő állapotja olyan hirtelen rosszra fordul, mert alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt másképp bánt vele, addig mindig tömte belé a legjobb ételeket, aztán meg a korpakenyeret is darabonként kéztől adta neki. A maga leányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se eresztette

Tovább a mesére

Pancimanci (magyar népmese)

Pancimanci - magyar népmese - Arany László - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétafikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor püfölte, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi: – Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon? – Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonalnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonalnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket. Nagy szeget ütött ez a király fejébe: „Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!” Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi: – Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint? – Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonalnak. Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe. Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony. Akkor már éppen nem állhatta

Tovább a mesére

Világhíres szakácsné (Móra Ferenc)

Vilaghíres szakácsné - Mesélek Neked - Móra Ferenc

Valamelyik nap ebéd után leheveredtem a díványra, s abban a nyomban el is aludtam ringatás nélkül. Ez bizony más emberrel is megesik, hanem már olyat nem minden emberfia álmodik, mint amilyent én álmodtam. Azt álmodtam, hogy én vagyok az ákom-bákom király, akinek sárgarépából van a sarkantyúja. Pengetném, pengetném a sarkantyúm – az ám, de egy éhes ürgefiók beleharapott a sárgarépa sarkantyú taréjába. Kirántanám a kardom, hogy kétfelé vágjam vele a fölségsértő ürgefiókot: az ám, ha a kardom nem sáslevél volna. Hozzávágnám a koronám: hát az meg csupa dinnyehaj! Egyedem, begyedem: de mi lesz most már énvelem? Hát az lett, hogy egyszerre csak megcsendül a fejem fölött valami ezüstharang. Lehet, hogy nem is ezüstharang volt, hanem valami aranyszájú madár: de úgy elinalt erre az ürge, hogy utol nem érte volna száz csigabiga. Aztán végigsimogatta az arcomat az aranyszájú madár puha szárnya. Lehet, hogy nem is az volt, hanem liliomvirág bársony szirma: mégiscsak kinyitottam én arra a szememet. De nem láttam vele se harangot, se galambot – csak egy fehér liliomot. Vilmácska állt előttem talpig hófehérben, egyik patyolatkezével az arcom simogatva, a másikkal fodorkötőcskéje sarkát szorongatva. – Nini, Vilmácska, te vagy az? – mondom neki. – Ülj le minálunk, légy a mi

Tovább a mesére

Szent a béke (Móricz Zsigmond)

Szent a béke - Móricz Zsigmond - Mesélek Neked

Falánk farkas az akolba,Farsang farkán betekint.– Adjon isten, jó juhaim,Szép idő van odakint.Arany idő, süt a nap,Tavaszodik maholnap. Zöld a fű már a mezőn, –      Vén kos,      Öreg kos!Mért ültök bent éhezőn? Lett odabenn zúgás-búgás, –      Vén kos      Ám okos!Igy szól: Nálunk ez a szokás: Jobban, mint az üres hastól,Jobban félünk a farkastól,Pedig nincsen még nekünkSzerződéses jó ebünk, Ki tereljen sáron, vizen,      Bútól,      Búbajtól,Farkasfogtól megőrizzen. – Ugyan, ugyan! Hallja, hallja!      A vén      Mire kén,Ha nem búra, másnak bajra! Azt sem tudja jó após,Farkas azért harapós,Azért dühös a juhra,Mert a kutya az ura? ‘Sz farkas meg juh, juh meg farkas!Két jó testvér, összepászol!Ha a kutya, a gaz kutyaÖssze nem veszítné százszor! Ki mondja, hogy ez nem igaz?Hát nem mindig uszít a gaz?Csak egyszer is, hát valóbaCsak egyszer is voltunk jóba? Juhok! Itt a béke utja,El ne állja cudar kutya!…– Eddig ha egy lépést tettünk,Ha egy toppot közeledtünk, Nem ugatott? Nem üldözött?Élt-e a farkas juhok között?Félti a gaz kenyerét,Összeveszít minket elébb! Juhot, farkast, jó barátot,És úgy disputálja rátok:Ő tőle függ a juh-élet!Juhok! A pokolba vélek! … De ha ellenség is volnék,Hát hisz rendén nem az vón’ rég,Hogy épen kedvemre tesztek,Kibékítni igyekeztek!? S ez valami!Épen azzal bosszantani,Amiért haragszom rátok, –Hát kutyaőrt fogadnátok?Nos, tegyetek ahogy tetszik. Bár ellenség voltam eddig,Már ma itt

Tovább a mesére

Szélvész kisasszony (Móra Ferenc)

Szélvész kisasszony - Móra Ferenc - Mesélek Neked

Tegnap alig lépem át a szobám küszöbét, a kitömött sárgarigó, mely a könyvesszekrényemen gubbaszkodik, panaszosan mereszti rám az üvegszemét. De csak az egyiket. – A másikat kivette Szélvész kisasszony – ezt panaszolja a félszemű rigó. A virágcserepek szomorúan tátogatják a szájukat az ablakban. – Kimarkolászta belőlünk a földet Szélvész kisasszony. Cipót gyúrt pogácsát szakajtott Szélvész kisasszony. Az ám, látom csakugyan, hogy az íróasztal fölött a kis angyalszobor mind a két kezét a szája elé tartja. – Csupa sár a szám. Szélvész kisasszony belém tömte a cipót, velem etette meg a pogácsát. Az íróasztalon a tintásüveg – no, a tintásüveg nem tud beszélni, mert a száján áll, fenékkel fölfelé. Egy csöpp nem sok, annyi tinta sincs benne. Hanem az asztal közepén valóságos fekete tenger locsog. Fehér rózsaszirom úszkál rajta csónak gyanánt, az meg a vázából van kitépve. No, ez már több a soknál. Veszem a zsebkendőm, megfonom korbácsnak, s átszólok a másik szobába: – Gyere csak, Szélvész kisasszony! Szélvész kisasszony bekukkant az ajtón, de csak a fejével, amin lobog, ragyog az aranyerdő. – Tessék, apukám! Datolya van a kezedben vagy csokoládé? Apu megszégyelli magát, belecsúsztatja a zsebkendőt a papírkosárba, s már mosolyog is a szája. – Gyere csak, Szélvész kisasszony, csodát

Tovább a mesére

A béka (magyar népmese)

A béka - magyar népmese - Benedek Elek - Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta: – Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit. – Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz. A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem. – Hát kendnek százpengős portéka kéne? – kérdezték egy helyen. – Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért. – No, ha ideadja, meg is veszem – mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig. – Hát fiam, vevél-e valamit? – Vettem bizony, mégpedig

Tovább a mesére

You cannot copy content of this page