Hercegnős esti mese válogatás minden kislány örömére! Ki ne szeretné a mesék varázslatos világát…
Lesznek itt hercegnők, királylányok, hercegek, de még boszorkányok, esetleg sárkányok is. Félned nem kell, mert minden jó, ha a vége jó.
Válogass a hercegnős esti mesék közül!
Volt egyszer a világon egy király s ennek egy gyöngyadta fiacskája. Hogy im a király özvegy ember volt, az írástudók és a tátosok azt tanácsolták neki, hogy házasodjék meg…
Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli királyságban élt egy bájos és kedves hercegnő, Liliom. Az egész országban híres volt szépségéről és jószívűségéről. Liliom hercegnő szívéhez különösen közel álltak az állatok, ezért a királyság minden szegletében gondoskodott róluk…
„Úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót!” – híres mondat egy gyönyörű magyar népmeséből. Ismerd meg a királykisasszony történetét!
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem…
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren túl egy nagy fa, annak volt háromszázhatvanhat ága, minden ágán háromszázhatvanhat kányafiú…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi: – Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt. Azt mondja a macskacicó: – Ne búsulj, én elmegyek tehozzád! Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember; volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz. Meghallja ezt a szegény ember legidősebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz; megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagyúr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, s mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, de egy se tudott olyant mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, s köszön neki: – Jónapot adjon isten, király uram! – Adjon isten neked is, fiam! Hát mi járatban vagy? – Én bizony házasodni akarok, uram király! – Jól van, fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt? – Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is. – Elhiszem, fiam – mondja a király. – Aztán meg van három darab marhánk is.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János. Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt: – Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál. Úgy lesz belőled derék ember. Kétszer sem mondatta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Aztán nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy erős csudálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte: – Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged? Felelte a hosszú, vékony ember: – Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen futok, mint a villámlás, még annál is sebesebben. – No, azt szeretném látni – mondja a királyfi. Még jóformán ki sem mondja, előugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu, utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast. Mondja a királyfi: – Mármost csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép leánya, de az a leány olyan nyelves volt, hogy senki nemcsak meghaladni, hanem megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsult ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király- és hercegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő leányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkívül az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ezzel valami becsületes embert szerencsétlenné, hisz aki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára gondolt egyet. – No, leányom – mondta a leányának -, kihirdettetem az országban, hogy aki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül. A leány még megörült neki, ahelyett, hogy megszontyorodott volna rajta. – Jó lesz biz a, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide, tedd oda uram. A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy aki rá tud arra menni – mikor az ő leányával beszél -, hogy nem a leányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt. Mentek aztán szerencsét próbálni mindenféle emberek: hercegek,
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép leánya úgy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő leányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt. Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, amint legelteti, arra megy egy eladó leány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor: – Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány. Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött a botjával a lányra. – Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt? – mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor: – Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap. Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára. – Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény leányt! Ez is odaragadt; megint
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis meg kellett annak esni, volt egy fiatal herceg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orcáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte, ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, aranykönyű hullott a szeméből. A herceg sokszor órahosszát elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, míg bele nem szeretett. Márpedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, így hát a herceg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, míg egy olyan szép leányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de míg nem talál, mindig bujdosik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herceget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország, abban egy város, abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy felesége meg egy fia. Ez a kölyök sehogy se akarta az apja mesterségét folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta, hogy ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr lesz. Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt. Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjazást, bement az anyjához. – No, édesanyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgyis csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem édesapám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék. Az anyja is helybenhagyta, elindult hát Jankó. Amint megy, mendegél, beér egy nagy rengeteg erdőbe, meglát egy öreg embert, amint cipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Odamegy hozzá Jankó. – Adja ide, öregapám, majd hazaviszem én. – Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott letette, azzal tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette. – Már csak, fiam, maradj itt