Egyszer, réges-régen, egy zöldellő liget szélén, ahol a fák lombjai suttogva meséltek a szélnek, élt egy kisfiú, akit Benedeknek hívtak. Benedek jókedvű, játékos gyerek volt, de volt egy rossz szokása, ami sok galibát okozott: nagyon szeretett füllenteni.
Nem rosszindulatból tette. Ő inkább játéknak fogta fel. Ha elkésett az iskolából, azt mondta, megtámadta egy csapat mókus. Ha nem tanult, azt állította, egy varjú ellopta a füzetét. Még azt is elhitte, hogy ezzel minden viccesebb lesz. A barátai először nevettek rajta, de idővel már nem tudták eldönteni, mikor mond igazat, és mikor nem.
Egy nap Benedek az erdő szélén játszott, amikor különös hangra lett figyelmes. A bokrok közül előugrott egy hófehér nyúl, akinek hatalmas, furcsán kunkorodó fülei voltak – mintha csak kagylók lettek volna. A nyúl egyenesen Benedek elé ült, és megszólalt:
— Szia Benedek! Én vagyok Fülü, a varázsfülű nyúl. Meghallottam, hogy ma is füllentettél az iskolában.
A kisfiú hirtelen elvörösödött. Honnan tudja ez a nyúl, mit mondott?
— Ne aggódj – folytatta a nyúl. – Én hallom a hazugságokat – nemcsak azt, amit kimondasz, hanem azt is, amit mások éreznek, amikor meghallják. Eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
Benedek kíváncsi volt, ezért követte Fülüt az erdő mélyére, ahol még soha nem járt. Egy kis tisztáson hatalmas tükör állt, fából faragott keretben. A tükörbe nézve Benedek nem a saját arcát látta – hanem minden füllentését, amit valaha mondott, mint apró, sötét kis pöttyöket a tükörképe testén.
— Minden füllentés nyomot hagy – mondta Fülü halkan. – És nem csak rajtad. Nézd csak tovább!
A tükör képe elhomályosult, majd más gyerekek jelentek meg benne – Benedek barátai. Látszott az arcukon a bizonytalanság, a szomorúság, néha a düh.
— Amikor hazudsz – folytatta a nyúl -, a másik nemcsak összezavarodik, hanem elvested a bizalmát is. És a bizalom olyan, mint az üveg – könnyű eltörni, de nagyon nehéz újra összeragasztani.
Benedek lehajtotta a fejét. Eddig nem is gondolt bele, mit okoz a füllentéseivel.
— De én csak szórakoztam – suttogta.
— A valóság is lehet szórakoztató – válaszolt Fülü. – De, ha az igazságot elrejted, egy idő után egyedül maradsz. És azt sem fogják elhinni, ha igazat mondasz.
Ekkor a nyúl egy kis gyümölcsöt nyújtott át neki: kék volt, mint az égbolt naplemente előtt.
— Ez a bizalom gyümölcse. Csak akkor eheted meg, ha háromszor is igazat mondasz, még akkor is, ha az nehéz vagy kellemetlen.
Benedek elhatározta, hogy megpróbálja. Másnap az iskolában, amikor a tanár kérdezte, miért nincs kész a házija, mély levegőt vett, és azt mondta:
— Nem írtam meg, mert tévéztem. Lustaság volt, sajnálom.
A tanár elmosolyodott, és így szólt:
— Köszönöm az őszinteséged. Ezt értékelem. Ma pótolhatod, és holnapra beadhatod.
Aztán, mikor a barátai kérdezték, miért nem ment el focizni előző nap, nem mesélt kitalált történetet, hanem bevallotta:
— Anyukám megbüntetett, mert nem pakoltam el a játékaimat.
A barátai meglepődtek, de bólogattak. Egyikük még azt is mondta:
— Nálunk is így van, Benedek. Ez normális.
Végül, mikor hazaért, édesanyja megkérdezte, hogy megette-e az uzsonnáját. Ezúttal nem mondta azt, hogy megette, csak mert nem akarta, hogy anyukája szomorú legyen.
— Nem ettem meg, anya. Nem voltam éhes.
És akkor, valami különös dolog történt: a zsebében megjelent a bizalom gyümölcse, édesebb illattal, mint valaha. Megette, és egy könnyű, meleg érzés áradt szét benne.
Aznap este Fülü ismét megjelent.
— Büszke vagyok rád. Az igazmondás nem mindig könnyű, de mindig tisztábbá, világosabbá teszi az életed. És a többiek is jobban fognak szeretni érte, mert tudják: rád lehet számítani.
Benedek aznap este elalvás előtt a plafont bámulta, és csak ennyit gondolt: „Nem kell többé kitalálnom semmit. Elég vagyok én – úgy, ahogy vagyok.”
