Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Az árvácska (török népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Oszd meg ezt a mesét!

Volt egyszer egy ember, senki egyebe nem volt, mint egy árvácska leánya. Megúnta az ember az özvegységet és egy özvegy asszonyt vesz el egy nap feleségül. Ennek az asszonynak is volt egy lánya. Irigykedett az asszony az ura árvájára, mert szebb is volt, jobb is volt a magáénál és egyre azon töprenkedett, hogy miképp tehetné el láb alól. Betegnek tetteti magát az asszony és ágynak esik.

– Mi az basám, – kérdezi az ura – mi lelt, hogy lefeküdtél?

– Magam se tudom, hogy mi a bajom, – hazudja az asszony – nem bír el a lábam és fáj minden tagom.

Szedi az ember a sok ezerjó füvet, megitatja a feleségével, csak nem javul az állapotja. Azt mondja egy nap az urának:

Egy dervis jelent meg éjjel az álmomban és így szólt hozzám:

– Ha fel akarsz épülni a bajodból, mondd az uradnak, hogy vegye a lányát, vigye egy hegy tetejére és hagyja ott. Ha ezt meg nem cselekszitek, akkor hiába minden.

Hiába mondja az ember, hogy édes gyermeke az a lány, hogy nem zavarhatja el a házából. Nem használ se szó, se beszéd, se kérés, se rimánkodás.

– Vagy a lányod, vagy én, – marad az asszony válasza.

Rászánja magát az ember, hogy fájó szívvel bár, de kiteszi a lányát. Veszi másnap a baltáját és készülődik a hegyek közé. Azt mondja a lányának:

– Menjünk lányom a hegyek közé, én majd fát vágok, te meg addig virágokat, füveket fogsz szedegetni.

Elindulnak és amint felérnek egy hegy tetejébe, így szól a lányához:

– Itt volnánk, szedegesd össze a virágokat.

Ezzel elmegy és árván hagyja az árvácskáját. Szedegeti a lány a sok szép virágot és idő telik, idő múlik, nem jön érte az apja. Gyanút fog a lány, hogy készakarva történt a dolog és nagy bánatában sírva fakad szegényke.

Rásötétedett a lányra és nagy félelmében mit tegyen, felmászik egy fára és elalszik rajta. Fáradt is volt az egész napi munkától. Reggelre felébred és étlen-szomjan, úgy ahogy van, elindul a hegyek közül.

Keveset megy, sokat megy, hegyen jön, síkon megy, betéved egy csalitosba és nagy fáradtan úgy összeroggyan benne, hogy szinte oda az emberi ábrázatja. Keresi a kiutat és addig csetlik-botlik, míg egyszerre csak egy barlang nyílik meg előtte. Amint belép a barlangba, hogy megpihenjen benne, egy dev-asszonyt lát meg a sarokban. Kenyeret gyúrt éppen és jobb melle a bal vállára, bal melle meg a jobb vállára volt átcsapva. Vacog a lány foga a nagy félelemtől és nem tudja, hogy mihez kezdjen most már. Ha eléje kerül, Allah (Isten) tudja, hogy mi baj érheti; ha pedig elmenekül, akkor meg üldözőbe találja venni.

– Ej, – gondolja a lány – legyen meg Allah akarata.

Odabátorkodik a dev-asszony elé, anyácskámnak szólítja és a két emlőjéből, akárcsak a gyereke lenne, édesdeden szopogatni kezd.

– Ember ivadéka, – mondja a dev-asszony – ha anyácskádnak nem szólítottál volna és ha a tejemet meg nem ízlelted volna, egy falatra nyeltelek volna le.

Rimánkodóra fogja a lány a dolgot.

– Anyácskám vagy, én meg a lányocskád, segíts meg az én nagy bajomban.

Azzal elsírja neki a sorsát és a mostohája nagy gonoszságát. Megkönyörül rajta a dev-asszony és gyermekévé fogadja. Jóllakatja, estére kelve lefekteti és mikor másnapra felébrednek, a barlang mélyébe vezeti a lányt. Csak úgy hemzsegett ott a sok kígyó, aprócska volt még valamennyije.

– Íme, – mutatja a dev-asszony – ezek a kígyócskák mind az én gyermekeim. Ne félj, nem bántanak, csak jól viseld a gondjukat.

Ott maradt a lányka a kígyócskák közt. Vizet forral nekik, egy kis korpát szór bele és azzal táplálja őket. Egész nap ott üldögél mellettök, szeretgeti, símogatja őket, a nyakukat meg kék gyöngyökkel díszítgeti.

Ahogy beesteledik, jön a dev-asszony és alighogy megpillantják a kígyócskák, örömükben ficánkolnak és nagy vígacskán sziszegetnek. A dev-asszony megsímogatja az árvácska leányát, nagyon meg van vele elégedve.

Jócska idő telt el azóta, hogy a lányka a kígyócskák gondozója. Azt mondja egy nap neki a dev-asszony:

– Leánykám, hűségesen szolgáltál; szólj, mi a kívánságod, mivel jutalmazzalak meg!

Azt feleli a lány, hogy az édesapját szeretné látni.

– Jól van, – mondja a dev és azzal egy ládát arannyal tölt meg, egy ládát meg mindenféle drágakővel, rárakja egy arany szekérre, felülteti rá az árvácskát és így szól hozzá:

– Íme lányom, apád házába mész ezzel a szekérrel és ha haza érsz, vitesd a ládákat egy szobába és csak apáddal együtt szedjétek ki belőle, ami benne van.

Elbúcsúzkodnak, a lányka kezet csókol a dev-asszonynak és indul hazafelé. Nagy az öröme az apjának, amint megpillantja lányát; megöleli, megcsókolja, beviszik a ládákat egy szobába, kinyitják, hát csupa arany meg drágakő van benne. Elmondja a lánya, hogy hogyan és miként esett meg a dolog.

Nem nagy idő kellett hozzá és már tudta a mostoha a szerencsét. Fúrja az irígység és így okoskodik magában:

– A hegyek közé dobattam, hogy farkas falja a fajzatját. Elment és íme szerencsésen ütött az órája. Én bizony kitétetem a saját lányomat is, hátha utóléri a szerencséje.

Azzal siet az urához és nagy mogorván ráparancsol, hogy vigye csak oda az ő lányát is, ahol az a másik volt. Hiába szabadkozik, hiába ellenkezik az ura, nem tágít az asszony a szándékától.

Ám legyen, – gondolta az ember és viszik a másik lányt is a hegyek közé, hadd szedegesse a virágokat az is. Szedegeti a lány a virágokat és hogy nem jön el érte a mostoha apja, nyakába veszi a világot és indul arra felé, amerre a dev-asszonynak a tanyázó helye. Megriad az ördög-anyótól, szop egy-kettőt az emlőjéből és odakerül a kígyócskákhoz, hogy gondjukat viselje, akár a másik.

Amint magára marad az állatkákkal, azon hidegen nyújtja oda nekik a vizet. Utálja őket, undorodik tőlük és egy jó szó nem sok, annyi sincs hozzájuk. Est időre megjön a dev-asszony és siet a kígyócskáihoz, hogy nincs-e baj a háznál. Aj, hogy panaszkodnak, hogy siránkoznak az állatocskák.

– Hidegen kapjuk az ételünket, szidnak meg mocskolnak bennünket, – panaszkodik a sok kis jószág.

Nem szól a dev-asszony egy szót se.

Azon mód eteti őket a lány másnap is, harmadnap is; még jobban panaszkodnak, még keservesebben siránkoznak a kígyócskák. Negyednapra így szól a dev-asszony a lányhoz:

– Lányom, nem kell többé a szolgálatod. Szólj, mi a kívánságod?

Azt akarja a lány, hogy haza mehessen az anyjához és hogy aranyat meg drágaköveket kapjon ő is.

– Jól van, – mondja a dev-asszony, megtölt egy nagy ládát kígyókkal, szekérre rakatja a ládát is, a lányt is és meneszti őket haza felé.

Várja az anyja a lányát, összeölelkeznek, összecsókolóznak és viszik a ládát egy szobába, hogy valahogy meg ne lássa az ember.

– Vajjon mi van benne? – kíváncsiskodik az asszony és amint kinyitják a ládát, hát uram Allah, csak úgy siklik ki belőle a töméntelen sok kígyó. Megmarják az anyját, megmarják a lányát, ott ölte meg őket a kígyók mérge.

Megjön eközben az ember és szólítja a feleségét. Szólítja egyszer, szólítja többször, se hang, se nesz a szobájukból. Benyit hozzájuk, hát ott fekszik mindakettő a földön. Nem nagyon rágja a bánat, mert több volt velök a gondja, mint az öröme. Hívatja az imámot (papot) meg a müezzint (egyházfit) és elföldelteti őket. Békesség ezután az élete és annyi tengersok a pénze, hogy holtuk napjáig se bírják elfogyasztani.

(Kúnos Ignác: Mesék a rózsák szigetéről)

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page