Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy kislány, akit Zsófinak hívtak. Zsófi nagyon szeretett rajzolni, de mindig arról álmodozott, hogy egyszer igazi varázsceruzája lesz, amellyel életre kelthet mindent, amit megrajzol.
Egy nap, amikor Zsófi éppen a padláson keresgélt régi játékai között, valami különlegeset talált. Egy régi, kopott ceruza hevert az egyik sarokban, amit még sosem látott azelőtt. A ceruza egyszerűnek tűnt, de valahogy mégis volt benne valami különleges.
Zsófi kíváncsian felvette a ceruzát és elindult vele vissza a szobájába. Amint leült az asztalához, egy fehér papírt tett maga elé, és lassan elkezdett rajzolni egy kis pillangót. Ahogy a ceruza vége a papírhoz ért, Zsófi valami furcsát vett észre: a pillangó szárnyai megmozdultak!
– Nahát! – kiáltotta Zsófi. – Ez a ceruza varázslatos!
A kis pillangó, amit Zsófi megrajzolt, lassan felemelkedett a papírról, majd körberepülte a szobát, mintha valódi lenne. Zsófi csodálattal nézte, ahogy a színes szárnyak vidáman suhogtak körülötte.
– Ez hihetetlen! – nevetett Zsófi. – Mit rajzoljak még?
Zsófi hamarosan egy egész erdőt rajzolt a papírra: fákat, virágokat, madarakat és mókusokat. És ahogy mindezt megrajzolta, az egész erdő életre kelt! A madarak csiripeltek, a mókusok ugrándoztak, a fák levelei susogtak.
Zsófi boldogan figyelte, ahogy az erdő kibontakozik előtte, de ekkor eszébe jutott valami.
– Mi van, ha valami rosszat rajzolok véletlenül? – gondolkodott hangosan.
Ekkor hirtelen egy nagy, sötét felhőt rajzolt a papírra anélkül, hogy észrevette volna. A felhő lassan felemelkedett, és a szobában minden elsötétült. Zsófi megijedt.
– Ó, ne! – kiáltotta. – Ez nem lehet igaz!
Gyorsan megragadta a ceruzát, és egy nagy napot rajzolt a felhő mellé. A nap azonnal felragyogott, és elűzte a sötét felhőt, újra világosságot hozva a szobába.
Zsófi megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Óvatosnak kell lennem ezzel a ceruzával – mondta magának. – Minden, amit rajzolok, valósággá válhat!
Ettől kezdve Zsófi minden nap rajzolt valami szépet a varázsceruzával: virágokat az ablakába, pillangókat az égre, barátságos állatokat, akikkel játszhatott. De mindig emlékezett arra, hogy a varázserő nagy felelősséggel jár.
Egy napon azonban, amikor a ceruza már sok kalandot élt át Zsófival, hirtelen megállt, és nem rajzolt többé. Zsófi először elszomorodott, de aztán rájött, hogy a varázslat nem a ceruzában volt, hanem benne – a képzeletében és a szívében. Hiszen minden, amit álmodott és rajzolt, életre kelhetett a képzelet erejével.
És így Zsófi tovább rajzolt, most már varázsceruza nélkül is, mert tudta, hogy a legnagyobb varázslat a szívében lakozik.