Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

A nyomozás (Molnárné Petrovszki Ágnes)

Szerző: Aune Mylläri

Oszd meg ezt a mesét!

Zöld Lomb Iskola 2. rész

Telt-múlt az idő, már október második hetét mutatta a naptár. A Zöld Lomb Iskola harmadik osztályában Zike néni minden hétfőn új oldalra lapozott, a gyerekek pedig elgyönyörködtek a szépséges képben, amely a hét napjai mellett díszelgett.

Igaz, nem hatott rájuk az újdonság erejével, hiszen szünetekben gyakran belekukkantottak a következő oldalakba. Jó móka volt: egymást lökdösve, viháncolva lapozgatták, számolgatták, mennyi idő van még halloweenig, karácsonyig…

Kedden tesi volt az utolsó óra. Ragyogóan sütött a nap, ezért az udvaron került rá sor. Egy kis átmozgatás, bemelegítés után atlétika következett. Távolugrásban Szökkencs verhetetlen volt, a futást pedig szinte mindig Nyulcsa nyerte, de azért jutott babér a többieknek is. Jóformán minden számnak más favoritja volt, és akkor nem beszéltünk még a tornáról, úszásról, labdajátékokról…

Zike néni sem a pálya széléről figyelte őket, hanem aktívan részt vett minden tevékenységben, az új gyakorlatokat mindig ő mutatta be.

Annak idején Nyula bácsinak, a recsegő-ropogó ízületeivel, bizony már nem ment olyan kecsesen, mint az ifjú Zike néninek. Az sem volt ritka, hogy a nagy igyekezetben fenékre tottyant. Olyankor hahotázva feltápászkodott, nemegyszer a kis nebulói segítségével. Szerencsére, ahogy ő mondta, vasból voltak a csontjai, sosem esett baja.

Az utolsó negyedórában a gyerekek dönthették el, mit szeretnének csinálni. A fiúk általában fociztak, a lányok ugróköteleztek vagy körjátékot játszottak. Nyéti bezzeg inkább beállt a fiúk közé, és nem is vallott szégyent. Legalább annyi gólt rúgott, mint Kiró vagy Bréku.

Az óra végén Zike néni elköszönt tőlük, ők pedig összepakoltak, és hazaindultak. Mukó és Hudó a tó felé vezető elágazásig együtt bandukoltak, ott elbúcsúztak egymástól. Pocka és Nüsi szomszédok voltak, és totyogós koruktól a legjobb barátok, szinte testvérek. Most is egymást cukkolva, bolondozva szökdécseltek az ösvényen. A lehullott levelekből álló avar már olyan volt, mint egy puha paplan, felváltva lökdösték bele egymást.

Hazaérve a gyerekek elmesélték a nap eseményeit a családjuknak, majd segítettek a szüleiknek. Hudó már majdnem szebben faragott, mint az apukája. Mukó a főzésben jeleskedett. Még csak egyszerűbb ételeket készített, de azok mindig olyan finomra sikerültek, hogy az utolsó morzsáig elfogytak. Kistestvérei sokszor kacagva huzakodtak azon, hogy ki nyalja ki a tálat.

Pocka nagyon szeretett takarítani. Ez meg is látszott a lakásukon, ami mindig úgy ragyogott a tisztaságtól, hogy még a napsugár is hasra esett a padlón. Nyétinek nem igazán fűlt a foga a házimunkához, szívesebben segített apukájának a szerelésben. Anyukája sokszor mondta nevetve, hogy fiúnak kellett volna születnie.

Dolga végeztével mindenki játszott egy kicsit, vacsora után pedig nekifogtak a tanulásnak. Általában rövid idő alatt végeztek, mert sosem kaptak túl sok házit, a tananyagot pedig elég volt átfutniuk, hiszen órán szinte mindent megjegyeztek.

Másnap reggel a tanító néni épp csak belépett a terembe, Mukó máris felkiáltott:

– Zike néni! Nincs meg az egyik fülbevalója!

Csodaszép volt az ékszer, a lányok sokat gyönyörködtek benne, nem meglepő, hogy Mukó azonnal kiszúrta a hiányát.

Zike néni ijedten a füléhez kapott. Ez volt a kedvenc fülbevalója. Nemcsak a szépsége miatt, hanem azért, mert a nővérétől kapta ajándékba.

– Ó, biztosan kiesett valahol a fülemből! – mondta szomorúan.

Óra után a gyerekek nem szaladtak ki az udvarra, hanem, mintha összebeszéltek volna, mindenki az osztályban maradt. Már ezalatt a rövid idő alatt a szívükbe zárták új tanító nénijüket, nagyon szerettek volna segíteni neki.

– Hová tűnhetett? Mit tehetünk? – dugták össze izgatottan a buksijukat.

– Szerintem valaki ellopta! – mondta összeesküvő hangon Sűlyke. – Tegnap láttam is egy gyanús alakot az erdőben.

– Ki volt az? Hogy nézett ki? – faggatták a többiek.

– Nem tudom, nagyon messze volt, de úgy lopakodott, mint aki rosszban sántikál. Még valami zsákféle is volt a hátán.

– Hűha! Biztosan ő volt! Meg kell találnunk! – jelentette ki határozottan Nyéti. – Tanítás után beszéljük meg a haditervet.

Kivételesen alig várták a nap végét. Amint elköszöntek Zike nénitől, siettek ki az udvarra.

– Menjünk kicsit messzebb, nehogy valaki meglásson – javasolta Mukó.

Beljebb siettek hát az erdőbe, és megkezdték a tanácskozást. Nyéti vette a kezébe az irányítást:

– Hol láttad ezt a gyanús egyént, Sűlyke? – kérdezte.

– A tó mögött, a Vén Tölgynél.

– Akkor próbálkozzunk arrafelé. Menjünk más-más útvonalakon, hogy ne tudjon átcsúszni közöttünk. De nagyon vigyázzatok! Ne menjetek a közelébe, veszélyes lehet! A Napsütötte Tisztáson találkozzunk, ott megbeszéljük a továbbiakat.

Merészen nekivágott hát a kis csapat. Sűlyke és Gamba a levegőben szárnyalt, Mukó a fákon, Szökkencs a leveleken ugrált. Hudó és Bréku a tó felé vették az irányt, hogy a víz felől közelítsék meg a találkozóhelyet. Kiró és Nyulcsa az erdő bal, Nyéti és Gönyke pedig a jobb oldalán igyekezett.

Nüsi és Pocka a legrövidebb, egyenes úton ment, hiszen apró lábacskáin Nüsi nem tudott olyan gyorsan haladni, mint a többiek, hiába szaporázta. Szerencsére voltak lejtős részek, ahol összegömbölyödött, és csak gurult, gurult, olyan sebesen, hogy még a villámgyors Pocka is alig tudott lépést tartani vele.

Azért mindenki próbált óvatosan haladni, menet közben pedig figyelmesen fürkészték a környéket. Úgy érezték magukat, mintha igazi nyomozók lennének.

Természetesen Sűlyke és Gamba ért először a tisztásra. Meg is pillantották a keresett alakot: épp most ért oda a Vén Tölgyhöz, vállán átvetve most is egy zsák lógott.

– Várj meg, én közelebb megyek, hogy alaposabban megnézhessem – mondta Sűlyke.

– Ne menj, kérlek! – ijedt meg a félénk Gamba. – Ne hagyj itt egyedül! Lehet, hogy többen vannak! Egyébként is megbeszéltük, hogy itt találkozunk a többiekkel. Ráadásul ha észrevesz, még eltűnik, és talán sosem találjuk meg újra.

Ezzel végül sikerült meggyőznie forrófejű társát. Sűlyke sem szerette volna, ha az ő lelkén szárad a kudarc. Így aztán vártak türelmesen a többiekre, közben szemmel tartották az ismeretlent.

Lassacskán mindenki befutott. Szegény Nüsi rettentően elfáradt, lógó nyelvvel kapkodott levegő után.

– Mi a helyzet? – kérdezte Nyéti a többieket. – Látta valaki?

– Igen, ott van a Vén Tölgynél az alávaló – válaszolta Sűlyke. A többiek még nem vették észre, hiszen a földről nem láttak el olyan messzire, mint ő és Gamba a fák csúcsáról. – Most mit tegyünk? Hogy kapjuk el?

– Valamelyikünk közelebb osonhatna, hogy kikémlelje – javasolta Szökkencs. – Engem talán nem venne észre.

– Szerintem meg vegyük körül, és rohanjuk le – toporgott Sülyke, aki már kezdte unni a tétlenséget, és alig várta, hogy akcióba lendüljenek.

– Sűlykével értek egyet. Ne húzzuk az időt, a végén még meglóg a semmirekellő – bólintott Nyéti.

A csapat többsége szintén ezen az állásponton volt, úgyhogy párosával megkezdték a bekerítő hadműveletet. Indulás előtt megbeszélték, ki hogyan fogja jelezni, ha célba ért.

Ezúttal igazán óvatosan lopakodtak, nehogy megneszelje érkezésüket a tolvaj. Fák, bokrok, levelek takarásában osontak, figyelték, hová lépnek, hogy ne csapjanak zajt. Bele is telt vagy félórába, mire mindenki elfoglalta a kijelölt helyét.

Most már mindannyian szemügyre tudták venni az ismeretlent, aki rettentően ijesztő volt. Hosszú lepel rejtette alakját, a fejét is elfedte, így szinte semmit sem láttak belőle. Összegörnyedve a fa alatt matatott.

– Biztosan most ássa el a lopott holmit – súgta Bréku Hudónak, aki azonban rögvest csendre intette.
Hamarosan sorra felhangzottak a megbeszélt jelek: huhogás, füttyentés, brekegés…

Amint az utolsó hang is elhalt, a kis csapat bátran megrohamozta a félelmetes alakot. Kiabálva, dobogva nyargaltak oda, és körbevették a gonosztevőt.

Az illető nagyot sikoltott, a szívéhez kapott, és hátratántorodott. Szerencsére a Vén Tölgy épp mögötte volt, ezért nem csuklott össze.

Ekkor a gyerekek megpillantották az arcát, és döbbenten megtorpantak: Vaddi anyó volt az, a köztiszteletben álló nyugdíjas ápolónő. Válláról köpenye omlott alá, fejére gombamintás kendőt kötött.

– Uramisten! Mi folyik itt? – kérdezte halálra váltan.

A rettenthetetlen nyomozók megkukultak. Csak bámultak egymásra, senki sem mert megszólalni.

– Nem szégyellitek magatokat? Így csúfot űzni egy idős asszonyból! – emelte fel a hangját mérgesen Vaddi anyó.

Nyéti szedte össze a bátorságát, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet.

– Csókolom! Ne tessék haragudni, óriási félreértés történt. – És elmesélte az egész történetet.

A kedves, ráncokkal barázdált arc és a melegbarna szempár egyre jobban felderült, ahogy haladt előre az elbeszélés. A végén Vaddi anyó hatalmasat kacagott.

– Én mint tolvaj? Gyanús egyén? Jaj, hát ez nagyon mókás! – és úgy nevetett, hogy a hasát fogta. A kis lurkók nagyon megkönnyebbültek, a végén ők is csatlakoztak a hahotához.

– Tudjátok, édeseim – folytatta Vaddi anyó, amikor végre ismét meg tudott szólalni –, makkot gyűjtök télire. A kisunokáim imádják a belőle sütött lepényt…

– Szívesen segítünk – ajánlotta Mukó. – Azt hiszem, a történtek után ez a legkevesebb…

Fürgén kapkodták össze a makkokat, gyorsan megtelt a zsák. Vaddi anyó megköszönte a segítséget, majd így szólt:

– Ha bármikor a Dagonyás felé jártok, kukkantsatok be hozzám. Mindig örülök a társaságnak, és talán egy kis lepénnyel is meg tudlak kínálni benneteket – kacsintott rájuk. – Most pedig siessetek haza, nehogy rátok sötétedjen. Még valami gonosztevőbe találtok botlani – mondta kuncogva, majd fejét vidáman csóválva elindult hazafelé.

A gyerekek örültek, hogy nem lett baj, de búslakodtak is, mert nem találták meg a tolvajt.

– Ma már semmit sem tudunk tenni – szólalt meg Nyéti. – Igaza van Vaddi anyónak, hamarosan besötétedik. A szüleink aggódni fognak. Majd holnap kieszelünk egy új tervet.

Így hát elindultak hazafelé…

Másnap reggel mindannyian kicsit korábban érkeztek az iskolába. Alig várták, hogy újra akcióba lendülhessenek. Az előző napi fiaskó nem szegte kedvüket. Csak az volt a bökkenő, hogy egyiküknek sem volt ötlete, mi történhetett a fülbevalóval.

Ki lophatta el? És egyáltalán hogyan? Nagyon ügyes tolvajnak kell lennie, ha észrevétlenül ki tudta csenni Zike néni füléből. És miért csak az egyiket? Megzavarták volna?

A legnagyobb zsongás közepette toppant be a tanító néni.

– Szervusztok, gyerekek! Mi történt? Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan. Olyan volt az osztály, mint a felbolydult méhkas, még sosem látta őket ilyennek.

– Jó reggelt, Zike néni! – köszöntek kórusban a kicsik, azután mély csend lett. Bár nem beszélték meg, mindannyian úgy gondolták, nem árulják el, miben mesterkednek. Hadd legyen meglepetés, amikor átadják a visszaszerzett ékszert.

Mivel valamit mégiscsak mondaniuk kellett, Mukó szólalt meg:

– Csak találgattuk, hová tűnhetett a fülbevalója. Nem tetszett megtalálni?

– Sajnos nem – válaszolt szomorúan a tanító néni. – Pedig egész délután kerestem. Gondoltam, esetleg tornaórán pottyant ki a fülemből. De nem leltem rá sehol. Sem az udvaron, sem a hazafelé vezető úton, sem otthon. Nagyon kedvesek vagytok, hogy gondoltatok rá. No, de majdcsak előkerül, amikor nem is keresem – mosolyodott el. – Most pedig kezdjük el az órát.

A gyerekek most is türelmetlenül várták a tanítás végét. Meg sem kellett beszélniük, valamennyien az előző napi találkahely felé vették az irányt.

– Kapjuk össze magunkat, és találjuk meg végre azt a fránya fülbevalót! – vágott azonnal a közepébe Nyéti. – Szerintetek mi történhetett?

– Talán tényleg csak elveszítette – mondta Gönyke. – Bárhol kieshetett a füléből, nem csoda, hogy nem találta meg.

– De mi sokan vagyunk, át tudjuk fésülni az egész erdőt – lelkesedett Sűlyke.

– Nem kell az egészet, csak amerre Zike néni járt – mondta a megfontolt Hudó.

– Várjatok! – csapott a homlokára Nyéti. – Először meg kellene kérdezni Szakra bácsit. Ő messziről kiszúrja a csillogó holmit. Ha ő sem látta, akkor megpróbáljuk megkeresni. Talán még segítene is nekünk.

Mivel a többiek is jó ötletnek tartották, elindultak Szakra bácsi otthona felé.

Nem volt messze, hamarosan oda is értek a Magányos Bükkhöz. Annak a tetején éldegélt az idős úr, aki régebben az erdei kisboltot vezette. Szüleik sokat meséltek róla. Mindenki szerette, mert barátságos volt, sokat viccelődött, és mindig a markába nyomott a gyerekeknek egy cukorkát vagy nyalókát, mielőtt kiléptek a boltjából.

– Hát, oda bizony nem tudunk mindannyian fölmenni! – nézett a magasba fejét hátrahajtva Nyulcsa.

– Talán nem is olyan nagy baj – heherészett Sűlyke –, ha nem ront rá az egész osztály.

A többiek is kuncogni kezdtek, visszagondolva a Vaddi anyóval történtekre.

– Szerintem menjen Mukó és Sűlyke – javasolta Gamba. Nem szerette volna, ha rá esik a választás.

Kicsit mindig izgult, ha felnőttekkel kellett beszélnie.

– Oké, egyetértek – bólintott Nyéti. – De ne bohóckodj, Sűlyke! Legyél nagyon udvarias.

– Értettem, főnök! – csapta össze sarkait a fiú, jobb szárnyával még szalutált is.

Mukó és Sűlyke pillanatok alatt a fa tetejére ért. Bekopogtak az ajtón.

– Ki az? – hallatszott bentről egy reszelős hang.

– Csókolom, Szakra bácsi! Mukó és Sűlyke vagyunk a Zöld Lomb Iskolából. A segítségét szeretnénk kérni.

Csoszogó léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó, és ott állt előttük Szakra bácsi. Fekete-fehér tollruhája kicsit már megkopott, tartása sem volt túl délceg, csőre hegyén pedig pápaszem billegett.

Fekete szemeiben azonban mosoly bujkált, és kedvesen betessékelte a gyerekeket.

– Gyertek, foglaljatok helyet! Miben segíthetek? Jut eszembe: kértek egy kis cukorkát?

A gyerekek megköszönték az édességet, majd elmesélték, mi járatban vannak.

– Nem mondom, ti aztán nagyon szeretitek ezt a Zike nénit! Szép tőletek, hogy segíteni próbáltok neki. Még az is lehet, hogy ezúttal szerencsével jártok. El sem hinnétek, mennyi mindent találok jártamban-keltemben. Egy pillanat, máris jövök!

Az öregúr hamarosan visszatért egy hatalmas tállal, ami telis-tele volt különféle csillogó holmikkal.

– Tudjátok, a memóriám már nem a régi, nem nagyon emlékszem, melyikre hol és mikor leltem rá. De nézzétek át nyugodtan az egészet, hátha megtaláljátok a fülbevalót.

Mukó és Sűlyke csak ámultak-bámultak. Volt ott minden: kanál, olló, csavarok, szerszámok, rézkilincs, biciklicsengő… Egy dolog volt közös bennük, egytől egyig fényesen ragyogtak.

Szépen, óvatosan elkezdték kipakolni őket. Ahogy haladtak, egyre jobban elszontyolodtak. Már a tál felénél jártak, és még mindig sehol a fülbevaló.

– Ne adjátok fel, gyerekek! – biztatta őket Szakra bácsi. – Tudjátok, naponta többször előveszem a gyűjteményem, gyönyörködöm a kincseimben, és tisztítgatom őket. Még az is lehet, hogy a legalján bukkantok rá arra, amit kerestek.

Épphogy elhangzott az utolsó szó, Mukó boldogan felvisított, és a magasba tartotta Zike néni fülbevalóját.

– Juhé! – kiáltott fel Sűlyke is, és összeölelkezett kis társával.

– Akkor ide tetszik adni? – kérdezte bátortalanul Mukó.

– Hát persze! – mosolygott Szakra bácsi. – És vigyetek cukorkát a többieknek is! – Azzal megtömött egy zacskót édességgel.

– Köszönjük szépen! – hálálkodott a két gyerek.

– Nagyon szívesen! Gyertek el máskor is! – búcsúzott tőlük, majd kikísérte őket.

Mukó és Sűlyke villámgyorsan lent termett a fa tövében, és örömmel újságolták a többieknek, milyen kedves volt Szakra bácsi. Ezután, mintha cirkuszi mutatványt vezetne elő, Sűlyke dobpergést imitált, Mukó pedig előkapta a háta mögött rejtegetett fülbevalót. Óriási ujjongásban tört ki a csapat, jól megölelgették, vállon veregették a két hőst. Az ékszer mancsról mancsra járt, mindenki vetni akart rá egy pillantást.

Miután elcsitultak a kedélyek, és az ajándékba kapott cukorkát is elosztották, úgy döntöttek, hogy a legfelelősségteljesebb társukra, Mukóra bízzák a fülbevaló őrzését. Majd elbúcsúztak, és ki-ki hazafelé vette az irányt.

Mukó nem mert a fákon ugrálni, inkább szaladt hazáig, apró markában szorongatva a nehezen visszaszerzett ékszert.

Otthon beletette egy kis tarisznyába, amit másnap a nyakába akasztva vitt az iskolába.

Aznap megint korán beért az egész osztály. Másról sem beszéltek, csak a nagy kalandról, és alig várták, hogy lássák Zike néni örömét.

Nüsi talált egy gyönyörű, bordó levelet. Azon, mint egy bársonytálcán, a tanári asztal közepére helyezték a fülbevalót, és türelmetlenül várták Zike nénit, aki hamarosan meg is érkezett.

Ahogy belépett az ajtón, azonnal megérezte a kicsik izgalmát. Mindannyian várakozva néztek rá, kipirult arcocskájuk ragyogott.

– Miben töritek a buksitokat, gyerekek? Csak nem valami csínyt eszeltetek ki? – kérdezte vidáman.

Még mindig nem szólalt meg senki, szinte vágni lehetett a várakozásteljes feszültséget.

Zike néni óvatosan beljebb lépett. Kíváncsi volt, milyen tréfára készülnek a nebulói. Lassan közeledett a katedrához, még mindig az osztályon tartva a szemét.

Ahogy az asztalához ért, éppen készült letenni a naplót és a könyveit, amikor megpillantotta a levélágyon pihenő fülbevalót.

Egyébként is hatalmas szemei még nagyobbra nyíltak.

– Nahát! A fülbevalóm! Megtaláltátok? Hol volt? Melyikőtök bukkant rá?

Most aztán megeredt a gyerekek nyelve, és lelkesen, egymás szavába vágva mesélték el a nagy nyomozás történetét.

Zike néni nagyon meghatódott. Hosszú ideig csak állt, és nézte a kis nebulóit. Azután könnyes szemmel, de arcán hatalmas mosollyal így szólt:

– Jaj, gyerekek, nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy ennyit fáradoztatok értem! Nagyon boldoggá tettetek. Tudjátok, nemcsak a kedvenc fülbevalómat szereztétek vissza – annál sokkal többet kaptam tőletek. A legértékesebb dolgot, amit csak adhattatok: szeretetet.

Elcsuklott a hangja, a könnyek már az arcán folytak lefelé, de a mosolya egyre szélesebb lett. Kitárta karjait, kis diákjai pedig odarohantak, és hatalmas ölelésben forrtak össze. Úgy érezték, Zike néniért még a legendákból ismert, rettegett Korkóval is megküzdenének.

Egyszer talán még sor kerül rá…

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page