Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Vasgyúró Gyurka (Móra Ferenc)

Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat.

– No, ezt már közelebbről is megnézzük – mondom -, nyögdécselő kőrisfát úgyse mindennap látni.

Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a kőrisfa nyög, hanem az én Gyurka cimborám. Piros volt a képe, mint a pipacs, verte a verejték a homlokát, és fújt akkorákat, hogy szélmalmot hajthatott volna vele.

– Mit csinálsz te itt, Gyurka? – kérdeztem tőle.

– Birkózom a fával – azt mondja.

Én olyan komoly ember vagyok, hogy még azon se nevetek, ha valaki villával eszi a kávét, de már ezt nem állhattam meg kacagás nélkül.

– Olyan ez, Gyurka, mintha a hangya birkózna a kapufélfával – törülgettem meg a szememet.

– Az egészen más – csóválta meg Gyurka nagy komolyan a buksi fejét. – A hangyának nem az a mestersége, ami nekem.

De már erre megint nagy szemet meresztettem.

– Uccu mákos, hát teneked már mesterséged is van? – emeltem meg tisztelettel a kalapomat. – Hát aztán mi a te mesterséged?

– Vasgyúró vagyok – feszítette ki Gyurka a mellét kevélyen, és úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna gyúrni engem is.

– Megállj, hékám – mondom neki -, én nem vagyok ám vasból. Azt mondd meg inkább, hogy legalább gyúrtál-e már vasat?

– Azt még nem gyúrtam – vallotta a vasgyúró mester egy kicsit elszomorodva. – De már sárból gyúrtam pogácsát.

– Az is szép foglalkozás – ismertem én el. – Csakhogy akkor te sárgyúró Gyurka vagy, nem vasgyúró Gyurka.

– Majd leszek én még az is – bizakodott Gyurka, s azzal megint nekigyűrkőzött a fának. – Éppen az erőmet próbálgatom, mert sok erő kell ám a vasgyúráshoz.

– Már mért kellene olyan sok? – vontam én vállat. – Nem olyan nehéz mesterség az.

– Nehéz az, mert a vasnál nincs nehezebb a világon – lökdöste Gyurka a fát nagy lihegve.

– Van biz annál – mondtam én erre. – Nehezebb egy mázsa toll egy mázsa vasnál.

De már erre Gyurka nevetett akkorát, hogy mind a két fülem csengett bele.

– Hát mi van ezen nevetni való? – kérdeztem tőle.

– Hát az, hogy te még ennyit se tudsz, bácsikám. Egy mázsa vas nehezebb, mint egy mázsa toll. Tudom én azt, mert én nagyon okos vasgyúró vagyok.

– No, azt látom – mondtam én erre -, akkor hát okosan beszélek veled, fiam, vasgyúró. Van nekem egy gyönyörű szép nyeletlen bicskám vasa nélkül. Azt adom neked, ha egy szakajtó tollat keresztül bírsz vinni az udvaron.

A vasgyúró mester gondolkozóba esett. Azon gondolkozott, hogy illik-e vasgyúró kezébe a tollas szakajtó. Utoljára mégis csak belecsapott a tenyerembe.

– Hol van hát az a híres bicska?

– Hohó, pajtás, előbb meg kell ám azt szolgálni – fogtam karon a nagy erőművészt, és bevezettem a konyhára.

No, a tollért nem kellett a szomszédba menni, mert éppen ott fosztotta az Etel szobalány a küszöbön. Mindjárt megtöltött vele egy kis szakajtót, még le is akarta tömködni, hogy több beleférjen, de én kikaptam a kezéből a szakajtócskát.

– Elég ez a mi vasgyúrónknak, Etel. Attól félek, ezt se bírja el a kapuig.

– Ugyan, bácsikám! – futotta el a pulykaméreg a kis cimborát, azzal fölkapta a szakajtót, és vitte kifelé, mint a semmit.

Vitte ám az udvar közepéig, de akkor utánakiáltottam:

– Pihenj már egy kicsit, Gyurka fiam, látom, alig bírod már azt a marék tollat!

– Micsoda? – szólt vissza haragosan Gyurka, és nagyot lódítva magán, elkezdett szaladni a szakajtóval, mint valami kengyelfutó. De vert is ám a szaladásával akkora szelet, hogy a harmadik lépésre már egy szál toll nem maradt a szakajtóban. Úgy szétröppent az egész, hogy megtollasodott még a Bodri kutya is, de még a háztetőre is jutott belőle.

A vasgyúró mester eltátotta a száját, én pedig megveregettem a vállát.

– No, Gyurka, kinek adjam már most a nyeletlen bicskát vasa nélkül?

Annak adom, aki leghamarabb összeszedi a szakajtó tollat.

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page