Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egy gyönyörű szép hercegnő, Tündérszép Viola. Azért nevezték így, mert egyrészt gyönyörű volt, másrészt a kastélyok körül rengeteg viola nyílt – tündöklött a kastély a rengeteg virágtól.
Tündérszép Viola nagyon-nagyon szerette az állatokat, minden nap beszélgetett a madarakkal, a cicákkal, a kutyákkal, a lovakkal, a bárányokkal, a tyúkokkal, a kacsákkal, a libákkal, a kecskékkel és bizony még a malacokkal is. Naponta meglátogatta a kastélyuk körül élő állatokat.
Egyik nap így szólt édesanyjához, a királynéhoz:
– Édesanyám, szeretnék kimenni egy kicsit a rétre játszani, virágcsokrot készíteni és koszorút fonni a hajamra.
Édesanyja így felelt:
– Menj csak nyugodtan Tündérszép Viola. De vigyázz, nehogy egy idegen állattal találkozz! Ha mégis ez történik, akkor menekülj! Vigyél magaddal egy szolgálófiút, aki majd megvéd!
Így is tett Tündérszép Viola, hallgatott édesanyjára. Elvitte magával egy nagyon jó barátját, hiszen ő sosem tett különbséget gazdag és szegény között. Így a legjobb barátja se nem herceg, se nem királyfi volt, hanem egy szolgálófiú.
Együtt mentek virágot szedni, csokrot készíteni, hajkoszorút fonni, lepkéket kergetni, bogarakat gyűjteni. A bogarakat természetesen elengedték, mert nem akartak nekik ártani. Csak megnézték, milyen szépek.
Viszont egyszer valami furát hallottak. Észrevették hogy kezd beborulni az ég. Vihar közeledett. Tüstént meg is beszélték, hogy elindulnak hazafelé. Igyekeznek, hogy még a nagy eső és villámlás előtt visszaérjenek, nehogy elázzanak.
Azonban, ahogy indultak volna, egyszer csak egy egész nagy farkascsorda jelent meg körülöttük. Tündérszép Viola nagyon megijedt, és a szolgálófiú is hirtelen úgy dermedté vált. Tündérszép Viola olyan gyönyörű volt még ijedtében is, hogy a farkasok nem tudták bántani.
A falkavezér – a legidősebb, legokosabb és legbátrabb farkas – megszólalt:
– Tudom, ki vagy. Te vagy Tündérszép Viola. Ne félj, nem bántunk téged. Tudjuk, hogy szereted az állatokat és nagyon kedves vagy.
Tündérszép Viola minden szavát értette. Elmesélte neki, hogy éppen indultak volna hazafelé a vihar elől, de nagyon megijedtek, amikor meglátták őket. Megköszönte, hogy nem bántják és ilyen kedves szavakkal köszöntötték őket. Érdeklődött, miben segíthetne nekik.
A falkavezér elmondta, hogy valójában ők szeretnének nekik segíteni. Nagy vihar közeleg, és hazaviszik őket, hogy még időben otthon lehessenek a meleg szobában.
Így szólt:
– Tündérszép Viola, ülj a hátamra, szólj a barátodnak is, hogy másszon fel egy másik farkas hátára. Hazaviszünk titeket. Mi a négy lábunkon sokkal gyorsabban tudunk szaladni, mint ti a kettőn.
Tündérszép Viola nagyon boldog volt. Tudta, hogy nem kell félnie az állatoktól, hiszen ők igazából nagyon kedvesek, és csak segíteni szeretnének nekik. Ráadásul a legtöbb állat jobban fél az embertől, mint az ember tőle.
Tündérszép Viola szülei nagyon aggódtak, amikor meglátták a sötét viharfelhőket. Riadalmukat tovább fokozta, amikor a kastélyuknál megjelentek a farkasok.Nem értették, mi történik, miért ül a farkasok hátán az ő lányuk és a szolgálófiú.
Tündérszép Viola töviről hegyire elmesélt mindent. Szülei nem győztek hálálkodni a farkasoknak. Megkérdezték a farkasokat, hogyan hálálhatnák meg kedvességüket?
A falkavezér így szólt:
– Drága Királyném, minden tiszteletem az Önöké és a lányuké. Tündérszép Viola oly gyönyörű, kedves és csodálatos teremtés, hogy nincs, aki ne akarna a segítségére lenni. Mi igazán semmit nem várunk cserébe. Örülünk, hogy időben hazahozhattuk.
A királyné azonban nem akarta őket ilyen időben elengedni:
– Gyertek velem, biztosan éhesek vagytok! Itt a vihar is, ne ázzatok el! Aludjatok nálunk ma éjszaka!
Nagy lakomát csaptak, finomabbnál finomabb falatokat készítettek a farkasoknak. Aztán mindenki nyugovóra tért, és arról álmodott, milyen igaz barátság vette ma kezdetét.
