– Vaúúú-vaúúúú, valami kippent- koppant a fejemen. Valaki jöjjön értem, vigyen haza! Segítsen rajtam, mert ázok-fázok!
A kuka mellett egy dobozban, icike-picike zsemleszínű kiskutya nyüszített. Talán nyolchetes lehetett. Addig- addig izgett-mozgott jobbra-balra, mígnem megbillent a doboz és kigurult belőle az icike-picike szőrmók gombolyag.
– Vaúúú-vaúúúú, hol vagyok? – nézett körül csodálkozva. – Jé, már nem csitteg- csattog az a valami ott fent! De mi ez a locs-pocs alattam? Sebaj, ugrabugrálok benne egy kicsit! – így is tett.
Amikor már csupa latyak, meg sár volt, abbahagyta. Úgy nézett ki, mint egy kismalac. Aztán elszomorodott.
– Itt vagyok egyedül. Köröttem az a sok-sok égig érő, jószagú valami az orrom csiklandozza: hapci, hapci, hapci… – a nagy tüsszentéstől gurulni kezdett az icike-picike szőrmók gombolyag az erdő szélén.
Gurult, gurult egyenest neki egy farönknek. Az megállította. Feje fölött aprócska csillagok keringtek. Amikor magához tért újra szomorkodni kezdett.
– Vaúúú-vaúúúú, mi történhetett? Hol vagyok? Hol van az anyukám? Hol vannak a testvéreim? Hol van a családom? Vaúúú-vaúúúú!
Ekkor szinte a semmiből két aprócska gyermek jelent meg mellette.
– De aranyos kutyus! – kiáltott fel a kisfiú.
– Hogy kerülhetett ide? – csodálkozott a kislány.
– Szegény, biztosan fázik! – jelentette ki a fiúcska.
– Lehet, hogy fél! – közölte a leányka.
– Vigyük haza! Itt nem maradhat! – mondta a kisfiú.
– Vajon szabad? Megengedik a szüleink? – kérdezte a kislány.
– Igen, mert pont a minap említették, hogy jó lenne még egy kölyökkutya. – felelte a fiú.
– A kertünk is nagy, van hely benne bőven! – csacsogta a lány.
A kisfiú ölbe kapta icike-picike zsemleszínű kiskutyát.
– Hazavisszük! – jelentette ki.
– Jó! – kiáltott fel a kislány mosolyogva.
– Mit szólnál hozzá, ha Prézli lenne a neve? Végül is, olyan a színe! – kacagott fel a fiú.
Pillanatok alatt hazaértek az új jövevénnyel. Érdeklődve szaladt feléjük hat négylábú. Körbe szaglászták őket farkcsóválva.
– Édesanya! Édesapa! Hoztunk valamit! – kiabálták.
Kíváncsian siettek elébük a szülők.
– Mi van nálatok? – kérdezte az édesanyjuk.
– Ó, egy icike-picike zsemleszínű kiskutya! – kiáltott fel csodálkozva az édesapjuk.
– Az erdő szélén találtuk, egyedül volt. Félt, fázott és nagyon sírt, ezért hazahoztuk. Ugye nem baj? – tette fel a kérdést a kisfiú.
– Nem baj, dehogy baj! Ahol elfér hat kutyus, ott elfér a hetedik is – jelentette ki az édesapjuk vidáman.
– De jó! Köszönjük szépen! Róla is ugyanúgy fogunk gondoskodni, mint a többiről! – fogadkozott a kislány!
– Vele is sokat fogunk játszani, foglalkozni! – mondta a kisfiú.
– Rendszeresen adunk neki enni és inni! – csicseregte a lányka.
– Vigyázni fogunk rá és nagyon fogjuk szeretni, ugyanúgy, mint a többit! – mondta mindkét kicsi és sorra simogatta meg az összes kutyát, akik lelkesen, szeretettel fogadták be az icike-picike zsemleszínű kiskutyát. Prézli ettől kezdve nagyon boldog volt.
Olyan családba került, ahol vigyázták, szerették és megbecsülték.