Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy vörös orrú rénszarvas, Rudolf, aki Télapó segítője volt.
Rudolf különleges volt – ő volt az egyetlen rénszarvas az Északi-sarkon, akinek az orra világított, mint egy karácsonyi fényfüzér! Bár kezdetben mindenki furcsállta, hamar kiderült, hogy ez a különleges orr milyen hasznos lehet.
Egy szép téli estén, éppen december 6-a előtt, hatalmas köd ereszkedett le az Északi-sarkra. A hópelyhek sűrűn hullottak, és a köd olyan vastag volt, hogy szinte látni sem lehetett az orrod hegyéig. Télapó aggodalmasan nézett ki az ablakán, miközben gondterhelten szürcsölte a forró csokiját.
– Ó, jaj, hogyan fogom így eljuttatni az ajándékokat a gyerekeknek? – morfondírozott hangosan.
Rudolf, aki éppen egy halom répát próbált elrejteni a többiek elől – persze sikertelenül, mert folyton rájöttek -, meghallotta Télapó aggodalmát, és boldogan felkiáltott:
– Hahó, Télapó! Nekem van egy ötletem! Az én orrom úgy világít, mint egy lámpás! Majd én mutatom az utat a ködben!
Télapó mosolyogva beleegyezett. Gyorsan befogták Rudolfot a szán elé, és megkezdődött a nagy próbaút. Rudolf büszkén emelte fel fejét, és megpróbálta a lehető legfényesebben világítani az orrát, de olyan izgatott volt, hogy egy pillanatra megcsúszott a hóban, és bumm! Belepottyant egy nagy hókupacba. A többi rénszarvas harsány nevetésben tört ki.
– Rudolf, a híres világító orrú, aki magára gyújtja a ködöt! – csipkelődött Vihar, az egyik gyors lábú rénszarvas, akinek mindig volt valami tréfás megjegyzése.
Miután Rudolf lerázta magáról a havat és újra fényesen világított, elindultak az útra. Ahogy haladtak, kiderült, hogy Rudolf orra tényleg tökéletes fényforrás a ködös éjszakában.
De Rudolfnak nemcsak az orra volt különleges, hanem a humorérzéke is! Minden város felett elhaladva hangosan fújta a trombitáját – persze trombita híján a saját orrát használta, ami furcsa, vicces hangokat adott ki.
– Hó-ruf, hó-ruf! – mondogatta nevetve, miközben a gyerekek kíváncsian kukucskáltak ki az ablakokon, hogy vajon mi lehet az a különös hang.
Egyik kisfiú meg is kérdezte:
– Anya, szerinted a Télapó szánját riasztóval szerelték fel?
Az anyukája csak mosolygott és legyintett, de Rudolf hallotta, és nevetve tovább trombitált, hogy még több gyermeki kacajt halljon.
Ahogy egyre több házhoz értek, Rudolf néha túlbuzgón próbált segíteni az ajándékok kiosztásában is. Amikor Télapó véletlenül elejtett egy kis plüssmedvét, Rudolf gyorsan megkaparintotta és a legközelebbi kéményhez ugrott vele.
– Ne aggódj, Télapó, megoldom! – mondta, és bedobta a plüsst a kéménybe.
Csakhogy a plüssmedve pont egy macska álmát zavarta meg, aki ijedten ugrott ki a karácsonyfa alól. Rudolf pedig vidáman szökdécselt vissza a szánhoz, nem is sejtve, hogy egy hirtelen ébredt cirmos morgolódik miatta.
Végül Rudolf és a többi rénszarvas minden ajándékot eljuttatott a gyerekekhez, és diadalittasan repültek vissza az Északi-sarkra. Amikor leszálltak, a többi manó és rénszarvas tapsviharban tört ki.
– Ez az, Rudolf, a megmentőnk! – kiáltották.
Rudolf büszkén díszelgett a fényes orrával, és egy kis viccel zárta az estét:
– Tudjátok, azért ragyog a vörös orrom, hogy soha ne keverjem össze a répát a fényfüzérrel!
Mindenki hangos nevetésben tört ki, és azóta Rudolf lett Télapó szánjának örökös világító vezetője – aki nemcsak fényt hoz, hanem jókedvet is a karácsonyi estéken.
