A nagy rét közepén, ahol a fű mindig zöldebbnek látszott a szomszéd bokor mögött, éldegélt egy nagyon lassú, de még annál is kitartóbb csiga, akit Zsigának hívtak.
Zsiga nem volt gyors. Sőt, a lassú szó hozzá képest olyan volt, mint a szélvész a kavics mellett. A többi állat gyakran ugratta:
– Zsiga, mire odaérsz a húsvéti vásárra, már karácsony lesz! – nevetett a borz.
– Elolvad a csokitojás, mire megmozdulsz! – rikkantotta egy szemtelen rigó.
– Tojás? Inkább egy babszemet vigyél, az jobban illik hozzád! – vihogott egy pukkadozóan kövér hörcsög.
Zsiga azonban nem sértődött meg. Csak megigazította a hátára kötözött, gondosan kiválasztott egyetlen, hófehér tojását, és így szólt:
– Én is szeretném, ha az én tojásom ott lenne a vásáron. Lehet, hogy lassan haladok, de minden nap egy kicsit közelebb leszek a célhoz.
És elindult. Napok teltek el. Centiméterekkel haladt előre. De nem csak a vásár felé ment – a jószívűsége vezette.
Először egy apró veréb pottyant le a fáról az orra elé. Reszketett, elveszett volt.
– Eltévedtem… nem találom a fészkemet – pityeregte.
Zsiga, habozás nélkül, megfordult, és segített a verébnek hazatalálni. Nem számít, hogy hátra kellett mennie – a segítség fontosabb volt, mint a sebesség.
Másnap egy kóbor húsvéti nyuszi üldögélt egy patak partján, sírva.
– Nem tudok átkelni! Elmossa a víz a kosaram! – sopánkodott.
Zsiga újra segített. Egy kidőlt ágat tolva a patakra hidat készített, a nyuszi pedig boldogan huppant át rajta. Hálából a Zsiga hátán lévő tojásra festett egy apró piros szívet.
– Azért, mert segítettél nekem – mondta, és eltűnt a bokrok mögött.
A következő nap egy csapat bogárka megcsodálta Zsiga tojását, és kedvesen díszíteni kezdték: pöttyöket, csíkokat, aranyporos szegélyt tettek rá. Egy hangya még egy kis csillagot is ráragasztott, amit egy régi karácsonyi csomagolásból hozott.
Mire Zsiga elért a húsvéti vásár bejáratához, már mindenki ott tolongott. A legszebb tojások sorakoztak az asztalokon – vagyis… majdnem a legszebbek.
Mert amikor Zsiga megérkezett, minden szem rászegeződött. A hátán lévő tojás úgy ragyogott, mint egy igazi műalkotás: benne volt minden kisállat hálája, öröme, köszönetnyilvánítása.
A gyerekek körbeállták. A vásárbíró bácsi megigazította a szemüvegét, majd ünnepélyesen így szólt:
– Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, a legszebb húsvéti tojás díját… Zsiga csigának adom!
A tömeg ujjongott. A borz, a rigó és a hörcsög vörösödve tapsoltak. A rigó még bocsánatot is kért, bár közben zavarában egy mezei virág szirmait majszolta.
Zsiga csak szerényen mosolygott – amennyire egy csiga mosolyogni tud – és így szólt:
– Néha a lassú út a legszebb. Főleg, ha útközben segíthetsz másokon.
