Egyszer volt, hol nem volt, egy tavaszillatú tisztáson, ahol a fű is nevetett, annyi pitypangot hordott a hajában, élt egy nyuszi, akit úgy hívtak: Tódor.
Na most, Tódor nem volt épp egy szuperhős. Nem szökkent az egyik dombról a másikra, mint a menő nyulak, nem tudott három métert ugrani hátrafelé, sőt… néha még előre se nagyon. Ha mások egy kecses hupszival szálltak le a földre, Tódor általában egy „hú, ez fájt!” hanggal ért talajt – általában arccal.
Pedig idén ő kapta a húsvéti tojáskiosztó feladatot. Egyedül. Egy egész falu gyereknek! Csokitojásokkal teli hátizsákját cipelve kóválygott a bokrok között, miközben így motyogott:
– Csak ne essek el, csak ne essek el… ÁÁÁÁ! – És természetesen elesett. Egy pitypangba. Ami legalább puhán landolt, de attól még a csokitojások kiszóródtak, mint egy édességkatasztrófa.
Már majdnem sírva fakadt, amikor megjelent három pimasz varjú: Fityisz, Mityisz és Huncutka. Mindig ők kavarták a bajt. Olyan feketék voltak, hogy még az árnyékuk is napszemüveget viselt!
– Na, mi van, nyuszipofa, leesett a húsvéti rakomány? – vihogott Fityisz.
– Hű, de fincsi csokitojás! – cuppantott Mityisz.
– Elvisszük… khmm… megőrizzük őket. Igen, biztonságban! – vigyorgott Huncutka, miközben már pakolták is a tojásokat egy régi lábosba.
Tódor remegett, mint egy zselés répatorta. De aztán, valami furcsa történt. Egy kis bátorság beugrott a fülébe. Vagy talán egy méhecske volt, de a lényeg: eszébe jutott egy ötlet!
– Hé, ti tolvaj… akarom mondani, őrző madarak! Mi lenne, ha versenyeznénk? Ha megnyerem, visszaadjátok a tojásokat. Ha ti nyertek… kaptok egy szupernagy szaloncukrot, amit a bokor mögött rejtettem el! – ajánlotta, miközben a bokor mögött semmi sem volt. Csak egy fél pár büdös zokni.
A varjak nevetve belementek. A feladat: ki tud gyorsabban háromszor megkerülni a fenyőfát egy tojással a fején?
A verseny kezdődött! A varjak repültek, de a tojás folyton leesett a fejükből. Tódor viszont… lassan, bizonytalanul, de stabilan ment előre. A fejére egy kis fészekből készített tojás-sapkával egyensúlyozott. És ő nyert! Nem gyorsasággal, hanem trükkel. Meg egy kis… barkával kibélelt okossággal.
A varjak megszégyenülve adták vissza a tojásokat, majd sértődötten elrepültek, de előtte még visszaszóltak:
– Majd jövőre hozunk tojásbiztos sisakot!
Tódor pedig – bár továbbra is megbotlott néha egy fűszálban – végül minden csokitojást célba juttatott. A gyerekek ujjongtak, ő pedig először érezte azt: nem kell tökéletesnek lennie – csak jónak.
És attól a naptól fogva, a húsvéti faluban mindig őt hívták:
„Tódor, aki inkább esik egyet, mint hogy mások lemaradjanak az ünnepi csokiról.”
