Volt egyszer egy mókás nevű nyuszi: Csokis Répa. Nem azért hívták így, mert csokit evett répával (bár kipróbálta már), hanem mert a bundája csokibarna volt, a farka pedig narancssárga, mint egy mini sárgarépa.
Csokis Répa híres volt egy valamiről: állandóan viccelt. Viccelt reggel, viccelt este, még akkor is, mikor aludt, hiszen álmában jókat kuncogott.
Eljött a híres húsvéti locsolóverseny napja, ahol a nyuszik versengtek a legjobb locsolóversért. A tét nem volt kicsi: aki a legszebben köszönti a gyerekeket, az kapja a legtöbb csokitojást!
Mindenki komolyan készült:
– „Zöld erdőben jártam…”
– „Szép lányokat láttam…”
– „Piros tojást hoztam…” – hangzottak a klasszikus sorok.
Aztán jött… Csokis Répa. Felemelt egy csokikannát (víz helyett kakaó volt benne) és így szavalta:
Szép vagy, mint egy kifli hegye,
De harapni nem merlek, mert anyu megverne.
Locsolót hoztam, de nincs benne víz,
Csak egy répa meg egy kis tejbegríz!
Nem hervadsz el, mint a vasárnapi saláta,
Inkább virulsz, mint egy sült krumpli ruhája!
Tojást kérek ide, add már hamarjában,
Különben nem marad senki szárazon a ruhájában.
Csend. Majd hatalmas nevetés! A gyerekek a földön gurultak. Az egyik kisfiú még a zokniját is elhagyta örömében. A szülők törölték a könnyeiket. De… tojást senki sem adott.
Csokis Répa lehorgasztotta a fülét.
– Talán túl vicces voltam… – motyogta.
Hazafelé baktatva megállt egy fa alatt, leült, és éppen azon gondolkodott, hogy jövőre csak a „zöld erdőben jártamot” fogja mondani, mert akkor tapsolást hallott.
Azonban egyszer csak meglátta, hogy a gyerekek szaladtak felé, kezükben csokitojásokkal, cukorkákkal, még egy csokiból készült répakalap is volt náluk.
– Répa nyuszi, te voltál a legjobb! – kiáltották.
– Napokig fogunk nevetni!
– Ezért… itt a mi díjunk!
Elárasztották Csokis Répát annyi tojással, hogy alig látszott ki mögülük.
Azóta minden évben ő nyitja meg a locsolóversenyt egy újabb vidám rímeléssel. Mert rájöttek: a nevetés is ajándék, nem fér kosárba vagy ládákba, de ha valaki mosolyog tőle, az a húsvét legszebb virága.
